A megbocsátással önmagunkat szabadítjuk fel ...

A fájdalom, a csalódottság, a düh és harag mind-mind olyan energiák amikkel saját magunkat mérgezzük, a saját életünket tesszük boldogtalanná, sivárrá. Amíg nem tudunk rálátni a saját érzelmeinkre tisztán, önbecsapás nélkül, addig sajnos nem sok esély van a valódi, szeretetteljes megbocsátásra. Bármilyen furcsán is hangzik, Neked fontos a megbocsátás, nem a másiknak ..., természetesen a Társadnak is jó érzés, de Neked nélkülözhetetlen! Te leszel könnyebb a megbocsátás által, a teher a Te vállad nyomja, benned okoz nehézséget, Te nem tudsz szabadon tovább menni, ... mintha ólomgolyókat cipelnél magaddal. A saját dolgod nehezíted, neked nehezebb haladni az utadon, hisz ha nem vagy képes a megbocsátásra, akkor nem vagy képes tiszta szívvel szeretni sem.

A saját hibáink, gyengeségeink, akár bűneink felismerése, az ezekkel való szembenézés, ezek beismerése önmagunknak, tesz minket képessé a megbocsátásra. Amíg önmagadban nem ismered fel a gyarló embert, aki nem tökéletes, és bizony képes megbotlani, addig nem tudsz a másiknak megbocsátani! Hisz magadat valami felsőbbrendű lényként kezeled, tartod számon. Amíg szebbnek, jobbnak, különbnek tartod magad a többi embertől, addig nincs lehetőséged szeretettel megbocsátani másnak. Szükséges látni a saját hibáinkat, hogy felül tudjunk emelkedni a másik ember hibáin. Természetesen ez soha nem arról szól, hogy vaknak és mazochistának kell legyünk. Tisztán kell lássuk a SAJÁT és mások működését is. A felismerés, ténymegállapítás nem ítélet, hanem lehetőség! Lehetőség arra, hogy szeretetteljesebbé váljunk. Tudom, hogy lehetetlen más hibáiból igazán tanulni - hiába tartja a mondás, hogy okos ember más hibájából tanul, a hülye meg a sajátján. Ez nem igaz! A valódi tudáshoz kell a tapasztalás! Más hibájából rövid távon tanulhatunk, de nem válik bennünk élő tudássá, ahhoz bizony szükséges a tapasztalás. A tapasztalati tudást lehetetlen elfelejteni, az emlékezetünkből mindig "elővarázsolható".

Észere vetted már az életedben, hogy amikor ítélkezel más cselekedete felett, az a történet visszatér az életedbe tapasztalásként, úgy hogy ugyanabba a szituációba kerülsz, de most Te játszod az Ő szerepét!? Mintha vizsgáznál ... Neked kell ugyanolyan helyzetben döntéseket hozz, Neked kell megtapasztald, azt amit a másik már megélt - és ezzel kapcsolatosan hozott döntéseket - amiket Te megítéltél! Ugye, hogy volt már ilyen? Könnyű volt? Biztosan úgy döntöttél, mint amikor csak a "partvonalról kiabáltál"?! Az ítéleted kemény, kegyetlen és hangos volt? Most mi a helyzet? Ugyanakkora energiával tudsz véleményt alkotni? Ugyanaz a véleményed? Te tudtál helyesen dönteni (ami a Te általad vélt helyes döntés volt)? Esetleg változott valami? Mégsem annyira egyértelmű és könnyű a helyzet? Ítélkezni mindig könnyebb, mint az adott szituációt megélni és döntéseket hozni benne. Mindig tartsuk tiszteletben a Társunk szabad akaratát, a döntését, azt, amit ő megélni akar, mert a lelkének erre van szüksége, ebből tanul, ez által kerül közelebb az igaz szeretethez - még ha néha hatalmas "varga betűt" is ír le.

Ismered a bibliai idézetet?! "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Fontos lenne ezt mindig szem előtt tartsuk, a saját magunk érdekében! Ha nem tesszük, biztosak lehetünk benne, hogy az élet fog próbára tenni! Könnyebb, egyszerűbb megállni az ítélet alkotást, mint kiállni a próbát. Viszont, ha ilyen helyzetbe hozod önmagad, egy dologban biztos lehetsz, olyan tapasztalásban lesz részed, ami egészen bizonyosan beíródik a memóriádba és soha nem fogod elfelejteni. Természetesen fontos, hogy legyél rá tudatos, ismerd fel! Lásd meg a párhuzamot, az analógiát! Ha nem teszed, akkor az élet addig fogja eléd dobálni a helyzeteket, feladatokat, amíg észere nem veszed magad, észre nem veszed, hogy állandóan "ugyanabba a folyóba lépsz". Érdemes minden napunk végén önvizsgálatot tartani, elgondolkodni azon, ami történt velünk, amit létrehoztunk, amit tettünk és, amit gondoltunk. Sokat tanulhatunk magunkról, ha figyelünk magunkra ... figyelünk befelé a lelkünk legmélyére, a belső hangunkra. 

A kiindulópontja a megbocsátásnak, hogy legyünk tisztában önmagunkkal. Ha nem rózsaszín szemüvegen keresztül nézel - nemcsak a Társaidra, abban többnyire nagyon jók vagyunk, hanem - önmagadra is, akkor képes leszel a megbocsátásra. A megbocsátás kézen fogva jár a szeretettel, csak a szeretet állapotában lehet megbocsátani. A szeretet maga az elfogadás. Ha elfogadjuk a Társaink, akkor nagyon egyszerű megbocsátani, nincs is más lehetőségünk, hisz nem ítélkezünk felette. Megértjük, elfogadjuk. A megbocsátás nem feltétlenül jelenti azt, hogy a külvilágban azzal az emberrel Te utána kapcsolatot fogsz tartani, vagy bármilyen kapcsolódásod lesz vele a továbbiakban - de persze akár lehet így is, a Te döntésed(!)... A megbocsátás belül, bennünk történik, egy belső folyamat eredménye. A megbocsátás felszabadító, hisz szeretet az alapja. Ledobáljuk magunkról az ítélet mázsás súlyát, levetjük a harag és düh ruháját és egy tisztább nemesebb érzés járja át lényünk, maga a tiszta szeretet.

Ha félünk szeretni, akkor nem tudunk megbocsátani, mert nem fogadjuk el se önmagunk, se Társaink. A félelem szó - a magyar nyelv csodája - tökéletesen leírja az állapotot: FÉL - ELEM! Nem teljes, nem egész, nem az EGY csodája, egyszerűen csak egy fél elem, egy töredék, egy rész. A teljesség, az egység, az EGY, az maga a SZERETET, a SZERELEM! A kettő - a yin és a yang, a férfi és a nő, a jó és a rossz...- mind az EGY két pólusa, polaritása. Csak együtt értelmezhetőek egészként, ami maga az isteni minőség, a SZERETET. De hasítottságban élünk, ezt tapasztaljuk a matériában, de ezen kell felül emelkedni és meglátni a teljességet, úgy hogy mindkettőre tudatosak vagyunk, mindkettőt éljük és tapasztaljuk! Ha az egyiket megtagadjuk, nincs lehetőségünk megélni a feltétel nélküli szeretet állapotát. 

Szeretettel, Mika Gabi 

"Veletek nem volt még úgy, hogy féltetek szeretni? Ó, Istenem, én hányszor érzetem már! Valakit megöleltem, vagy ő ölelt meg engem, és a legelső gondolatom nem az öröm volt, hanem az, hogy "Jaj ebből baj lesz!" Mindnyájunkban van drótakadály! Bennem is, benne is. És amikor oda kell adnom magam, félek, hogy megszúr. Sebezhető leszek. És sebzek. Megközelíteni egy másik embert nemcsak az ölelés, de még egy őszinte beszélgetés szintjén is, amikor "őszintén kiadom magam", veszélyes dolog. Kockázatos. Vajon mit kezd velem? És én mit kezdek vele? Beengedni magamba valakit - ez a szeretet. És ehhez le kell győzni a drótakadályt. És azt a félelmemet, amit lehet, utólag igazol az élet, hogy nem kellett volna. Mindegy. Kockáztatás nélkül nincs igazi találkozás." /Müller Péter/