A rózsák könnye...

Rózsa: gyönyörű, nemes, csalogató, és mennyei illata van. Tökéletessége, szépsége oly csábító, hogy nehéz neki ellenállni... Melyik nő ne olvadna el tőle? Talán azért szeretjük mi nők annyira, mert rendelkezik mindazzal, amivel mi is. Tudunk szépek, csábítóak, kívánatosak, lenni, de visszafogottak és önvédelmezők is. Ki ne sérült volna élete során, ki ne szerzett volna fájdalmasnál-fájdalmasabb sebeket... Igen, sérülünk és sérüléseket is okozunk. Amíg nem tudatosítjuk érzelmeinket, nem találjuk meg valódi önmagunkat, válhatunk áldozatokká, bántalmazottakká, de ugyanakkor mi magunk is válhatunk bántalmazóvá. Többnyire nincsenek éles határok, párhuzamosan mindkettőt megéljük, passzív és aktív résztvevői is vagyunk ennek a kegyetlen játéknak. Férfira, nőre egyaránt vonatkozik! Hasított világban élünk, de ne felejtsük el - akár nő, akár férfi testben létezel - van közös kapcsolódási pont, amiben egyformák vagyunk. Nincs különbség. A léleknek nincs neme! A lélek öltött testet, választott magának egy szerepet (nemiség) a színdarabhoz, amit szeretne megtapasztalni. Ha kicsit megfoghatatlannak tűnik, akkor egy másik közös pont, hogy: mind emberek vagyunk. E két tényező elsődleges, és sokkal meghatározóbb. A nemiséggel a női, vagy férfi minőséget tapasztalhatjuk meg, de a teremtő erő megtapasztalása nem ennek a függvénye. Mindkét nem rendelkezik teremtő erővel - ketten együtt jelentik az egységet, az egészet - csak a nézőpont és a tapasztalás "minősége" más.

A bántásnak, a bántalmazásnak oly sok formája van. A fizikai mellett, verbálisan és lelkileg is képesek vagyunk fájdalmat, sebeket okozni. Tehetetlennek érezzük magunk és védekezésből támadunk. Itt a probléma gyökere. Azt hisszük, hogy védelmeznünk kell magunkat, a szívünket. Ez többnyire átcsap egyszerű ego harcba: nem értenek meg, nem értékelnek, nem fogadnak el, nem szeretnek, kihasználnak, más szebb-jobb és okosabb, attól félünk, hogy lecserélhetőek és elhagyhatóak vagyunk ... 

Kapcsolódásainkban az érzelmeinket nem megéljük és feldolgozzuk, hanem besöpörjük a szőnyeg alá, megpróbálunk tudomást sem venni róla. Ezzel a saját helyzetünket nehezítjük, a gond, a probléma ott lapul a mélyben, meg- és feloldatlanul. Elakadást, gátat képezve bennünk. A tudatalattink minden, fel nem dolgozott nehézséget tárol. Őrzi, mint egy végtelen tárhellyel rendelkező memória. Innentől kezdve sokkal nehezebb lesz visszaszerezni az uralmat saját életünk felett, mert a felszín alatt lappangó, elnyomott nehézségek, fájdalmak, sérelmek akaratunktól függetlenül irányítani fognak minket, akkor is, amikor mi nagyon nem szeretnénk. Utólag pisloghatunk, hogy "mi nem is ezt akartuk!", "nem így akartuk!". Állunk értetlenül, nézünk körbe... "mi történik velünk? miért?". Mivel a túlélés, az életösztön mindenkiben erős, az ego pedig nyerni akar, mutogatunk mindenkire: "ő a hibás!", "nem én tehetek róla!", "nem én okoztam!". Valóban ezt éled meg, mert már réges-rég nem is emlékszel a probléma gyökerére! Emlékszel?! Besöpörted a szőnyeg alá, idővel megfeletkeztél róla... eszedben sincs. Nem találod a kapcsolatot a két helyzet, életed különböző történései között?! Ne a szituáció részleteiben keresd a hasonlóságot, hanem a megélésedben, az érzelmeidben! Ott lesz valahol-valami, amit elutasítasz, félsz tőle, vagy nem akarod belátni, esetleg tudomást sem akarsz róla venni, mintha nem is létezne. Semmi más nem segít, csak a mély, feltáró önismeret. Hosszú, nehéz és fájdalmas út, mert bizony előbb-utóbb rájössz, hogy felelős vagy az életedben bekövetkezett eseményekért. Mindenért! Ezzel pokolian nehéz szembenézni. 

A nehézségeink következő forrása, hogy úgy létesítünk kapcsolatokat, hogy nem ismerjük se önmagunk se a társunk. A helyzetet nehezíti, hogy a társunk sem ismeri se önmagát, se minket. Ebből a helyzetből szeretnénk "nyerni" ... boldog, harmonikus párkapcsolatot-kapcsolatot létrehozni, amiben a kölcsönös elfogadás, a szeretet, a tisztelet és megbecsülés jelentené az alapot. Amíg nem ismerjük meg önmagunk, nem térképezzük fel a családi gyökereink, a múltunk, a szülői-nagyszülői mintákat, értjük meg a családi dinamikát, működési programokat, addig az esélytelenek nyugalmával indulunk. Borítékolva van a kudarc, a csalódás. Csak gondolunk valamit a másikról, rávetítünk egy képet, amit látni szeretnénk ... eleinte a rózsaszín köd miatt ez működik, nem véletlen mondják, hogy a szerelem vak..., de idővel összeomlik a kép, mert csak kártyavárat-légvárat építettünk. Az első, második (sokadik...) nehézségnél, problémánál jön a kijózanodás, kiábrándulás és a kérdés: "ebbe az emberbe szerettem bele? Ki Ő?" - a következő mondataink már többnyire ítélkező, nyomdafestéket nem tűrő minősítések sorozata. Egyébként, az igaz szerelem nem vak, csak önismeret nélkül egy fantáziába, egy illúzióba szerettünk bele, aminek semmi köze a társunkhoz.

Megismerni önmagunk soha nem késő! A harmonikusan működő, hosszú távú kapcsolódások alapja. Egy jól működő kapcsolatban egymást segítjük, egymást emeljük. Hol "én" járok előrébb és segítelek téged, hogy felzárkózz, együtt haladhassunk tovább, hol "Te" jutottál előrébb és segítesz nekem, hogy veled tarthassak. Ha nem így teszünk, útjaink elválnak, hisz egyikünk megy erre, a másik arra. Amikor egy kapcsolatban bármelyik fél nem emeli a másikat, csak lehúzza, ott jön a folyamatos szenvedés. Igen. Tudjuk egymást emelni és lehúzni, attól függ tudatosak vagyunk-e az érzelmeinkre és az energiáinkat alacsony, vagy magas szinten működtetjük-e!?  Energiából vagyunk hullámokat bocsátunk ki, a hullámoknak pedig van egy frekvenciája, amin rezegnek. Ha azonos frekvencián vagyunk, erősítjük, ha nem, gyengítjük egymást, illetve el is tudunk hangolódni egymástól... Nem kell messzebbre mennünk, biztosan ismerd a mondást  hogy: "egy hullámhosszon vagyunk", vagy "egy húron pendülünk". Az önismeretbe, önfejlesztésbe fektetett munka, energia a leghasznosabb, általa teremthetünk kiegyensúlyozott, harmonikus, boldog életet, emberi kapcsolódásokat.

Szeretettel, Mika Gabi

"Fölemelkedni arra a magasságra, ahonnan magadat, mint idegent láthatod, igen szükséges dolog. Ez az emberi lélek legmagasabb rendű aktusa. Ez fontos útravaló. Néha nézd meg magad úgy, mint egy idegent, mintha nem is te lennél. Mint egy másik embert, akit most akarsz megismerni. Túlságosan bele vagy keveredve önmagadba. Azonosultál minden érzelmeddel, indulatoddal, rögeszméddel, ítéleteddel. Azt hiszed, az vagy, akit gondolsz magadról. Akinek épp érzed magad. Lépj ki a hínárként magad köré varázsolt világból. Nézd meg magad felülről. Úgy, mintha most látnád magad először - látod? Ez egy meditatív pillanat. Ilyenkor egy kicsit Isten szemével nézel, és látod, hogy hol tévedsz, hol csapod be magad, hogy jó úton jársz-e, vagy sem. Látod, miért nem tudsz találni valakit, barátot, társat, holott szeretnél. Föntről másképp néz ki minden! A hited vakhit, önáltatás, maszk, amely önmagad elől is takar. Nem az vagy, akinek véled magad. Látod, hogy gyakran nem neked, hanem másoknak van igaza. Ők tudják jobban - sajnos! Ebben a felülnézetben nemcsak magadat is, a barátodat, az anyádat, a gyerekedet is, és főleg a hozzájuk való viszonyodat. Látod, merre visz a jövőd útja, és azt is, hogy hol rontod el az életed. Látod, mint egy sas a magasból, hogy az út, amin jársz, jó út-e, vagy zsákutca. Látod, hogy lelki életed jó része abból áll, hogy igazold az összes rögeszmédet, nemcsak mások, hanem magad előtt is - ez veszélyesebb. Senkit nem tudsz becsapni úgy, mint önmagadat! Ezért mondom, hogy kilépni az önvarázslatból az emberi lélek legmagasabb rendű aktusa. Kevesen tudják megtenni. Pedig ez az önismeret. Nézni felülről! Aki néz, az is te vagy - a földi szereped. Ez a tekintet: varázstekintet. Az igazit látni azt jelenti, hogy megszünteted a ködöt és zűrzavart, amelyben élsz. Innen kezdve megszépülhet életed. Mint egy jó sakkozó, hirtelen megérted a partit, amit játszol, és amit mások játszanak veled, és szabad leszel. Az igazság szabaddá tesz." /Müller Péter/