Angyal vs. Démon

Az érme két oldala: fény és árnyék, Isten és ördög, angyal és démon, jó és rossz, szép és csúf... Dualista világunk, megannyi polarizált minősége, amik lehetővé teszik a teljesség megélését, megtapasztalását. Ettől csodás az emberi létezés. A létezésünk, az univerzum tele van íratlan törvényekkel, amiről vagy tudunk, vagy nem. Földi életünkben, a társadalmi létezésben is jogi törvény írja elő, mely szerint "a törvény nem ismerete, nem mentesít annak betartása alól". Így van ez magasabb szinten is. Szabad akarattal rendelkezünk - dönthetünk bárhogy életünkkel kapcsolatban, de az ok-okozat törvényét, ki nem kerülhetjük - akár tudunk róla, akár nem. Akár elfogadjuk, akár elutasítjuk. Tudom nehéz szembenézni azzal a ténnyel, hogy mi magunk is ezen kettősségek mentén létezünk, éljük hétköznapjainkat. Hol az egyik energiát engedjük szabadjára, hol a másikat. Emberek vagyunk, hasitottságban élünk, teljesen természetes, hogy gyarlók vagyunk. Ettől még nem vagyunk bűnösök - talán a bűn, mint olyan nem is létezik. Választások, döntések vannak. Annak helyességét, minőségét megítélni lehetetlen - főleg földi, az elme korlátozottságának keretei között. Természetesen vannak társadalmi közmegegyezések, amiket ha nem tartunk be - így, vagy úgy - akkor az emberek fognak felettünk ítélkezni, és megélhetjük a bűn és büntetés fogalmait. De magasabb nézőpontból nézve, kizárólag ok és okozat létezik - minősítés nélkül. A lényeg, hogy "amit adsz, azt kapsz"..., tehát törvényszerűen ugyanazt az érzelmet, cselekményt meg fogod tapasztalni, csak esetleg más "köntösben", más emberekkel. Mivel a magadra aggatott karma "terheit" akár életeken keresztül is cipelheted - néha értetlenül állsz a történések, események viharában, egyáltalán nem érted mi-miért történik veled. Lehet nem is kell értened..., csak el kell fogadd, hogy valamiért ezeknek a tapasztalásoknak, történéseknek helye van az életedben, át kell éld őket. Ez nem büntetés, hanem tanulás - még akkor is, ha időnként pokolian fájdalmas. 

Aki személyesen ismer, pontosan tudja, hogy nem csak nagy szavakat durrogtatok, nem hegyi beszédet tartok senkinek, aki olvassa az írásaim. Minden sorom mögött személyes tapasztalat áll, tele nehézséggel, fájdalommal, problémával. Az élet nekem is nehéz. De a hozzám közel álló emberek - társaim az "utazásom" során, akik szeretnek - ugyanúgy tudják azt is, hogy mennyi munkám van abban, hogy legyen hozzá elég erőm, szeretetem, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki minden helyzetből és mindenki számára, akiket szeretek. És igen, bennem is ott van az angyali oldal mögött, a kisördög, a démon - aki folyamatosan próbára tesz, megkísért. Állandóan teszteli, hogy hol tartok az utamon, mit sikerült megvalósítanom abból, amire tulajdonképp az egész életemet tettem fel: tiszta szívvel, lelkem hangjára hallgatva, őszintén, szeretetben élni. Az élet folyamatos belső harc és küzdelem. Ezt vagy beismered magadnak és szembenézel vele, vagy nem. Attól, hogy roppant kellemetlen és kényelmetlen énünk árnyékos, sötét oldalával szembe nézni, még szükségszerű és elkerülhetetlen! A valóságban ezt a szembenézést elodázhatod, de el nem kerülheted. Az élet addig fogja dobálni eléd az eseményeket, embereket, megéléseket, amíg el nem jutsz egy olyan pontra, hogy nincs már más lehetőséged, csak a kőkemény szembenézés. Le kell tedd a hárítást, a mindig és kizárólag "más a hibás mindenért" nézőpontját. Észre kell vedd saját magad - hisz az életedet te éled, nem más! Nem az a lényeg, hogy körülötted mi történik, hanem hogy hogyan reagálsz rá, milyen érzelmeket vált ki belőled, és az érzelmeidet, hogy tudod kezelni, megélni és feldolgozni. Mit adsz ilyen helyzetben - a belső káosz, érzelmi zűrzavar állapotában - a külvilágnak. Az érzelmeid vad tengerében hánykolódva, úrrá tudsz-e lenni rajtuk és megtalálod-e azt a külső nézőpontot, ahonnan a cselekvéseidet már nem ezek az örvénylő ingerek indítják útjára. Ha mégis hibázol - mert mind hibázunk, senki sem kivétel - tudsz-e bocsánatot kérni attól, akit megbántottál. Képes vagy-e az őszinte megbánásra és megbocsátásra. A belátásra való képesség, az őszinteség, önmagunk felvállalása: hibáinkkal, gyengeségünkkel, vétkeinkkel együtt, a helyes ösvény a szeretet felé.

A társadalom, az emberek többsége szeret a felszínen létezni, mutatni valamit, amihez a valóságban semmi köze nincs. A legkényelmesebb, a társadalom szerinti "normális embernek" lenni. Felvenni egy álarcot, egy szerepet - azzal tökéletesen azonosulni - és azt mondani "én minden elvárásnak megfelelek, a normák szerint létezem", "soha nem hibázok, tökéletes vagyok". Ami nem működik, vagy hibás az életemben arról kizárólag mások tehetnek, "én csak az elszenvedője vagyok, az áldozat, a mártír" ... Tisztában vagyok vele, hogy nagyon félelmetes és veszélyesnek tűnik szembenézni a saját démonjaiddal! Az egó szereti azt hinni, hogy ő a tökéletes... De amíg nem látod be önmagadnak, hogy van árnyékos-sötét oldalad - mert ez a földi létezés törvényszerűsége, a dualitás alapfeltétele - addig kizárólag magad zárod el a változás lehetőségétől. A változás, a rugalmasság az egyetlen előre vivő tényező az utunkon, ha ennek ellenállunk az nem más, mint önszabotázs. Vállalnunk kell a felelősséget magunkért - csak akkor válunk képessé arra, hogy másokkal szemben is felelősségteljesen viselkedjünk, létezzünk.

Természetesen van egy fényes-napos oldalunk is. Ezt ugyanúgy fel kell fedezzük magunkban, meg kell leljük lelkünk mélyén. Ez nem az egó által hitt tökéletesség és hibátlanság! A fényes oldalunk tökéletesen rálát az árnyékos oldalra - azt is elfogadja, sőt szeretettel fordul irányába. A szeretet nem ítélkezik, nem korlátoz, és nem büntet. A szeretet feltételek nélküli, önzetlen és nincsenek benne elvárások. Ez, az elfogadás és a teljes odaadás varászlatos, különleges egyvelege. Bármilyen gondolatot, érzelmet - akár szóban, akár írásban - továbbadni, "tolmácsolni" roppant nehéz és kétélű, mert mindenki a saját "szűrőjén" keresztül értelmezi. Lehetőséged van arra, hogy teljesen mást érts azalatt, amit írok, és közvetíteni szeretnék számodra. Ez benne  van a "pakliban"... Nagyon nehéz pontosan átadni azt, hogy a szeretet: se nem csöpögős, se nem félelem alapú, és nem is "önfeláldozó mártír". A szeretet alapja az önismeret bölcsessége. Amikor a tapasztalataid nem minősíted, hanem megérted(!) - vagy legalább meg próbálod megérteni az ok-okozat összefüggéseit, ítélkezés és előítéletmentesen. Felfedezed, hogy mindennek a részese, sőt alakítója vagy! Nincsenek véletlenek! Minden okkal történik, még ha nincs is mindig tökéletes rálátásod. Ezek az alapjai annak, hogy szeretettel tudj lenni önmagaddal és társaiddal szemben. A szeretet maga az elfogadás! Tudni, érzeni kell az alapokat, a mozgatórugókat. A felismerések vezetnek a megértéshez, a megértés pedig a tudáshoz. Ezek nélkül nem beszélhetünk szeretetről..., az valami egészen más! Sajnos egyre kevésbé értik, és élik ezt az emberek.

Nem vagyok egyetlen vallásnak sem az elkötelezett híve, de szinte az összeset tanulmányoztam. Amiről beszélnek egy és ugyanaz - lényegét tekintve mindegyik tudást közvetít az embereknek. Ennek mikéntjével, félremagyarázásával és az egyházak hatalmi, irányító szerepével, minőségével, egyáltalán nem tudok és nem is akarok azonosulni. Amíg a félelem-és bűntudatkeltés, az örök, kötelező megfeleléskényszer "valaki másnak" az alapja - aki egyébként nem Isten........, hanem a földi egyház képviselői: emberek egy csoportja, és még az aktuális politikai hatalmat is kiszolgálják (a Föld bármely pontján igaz ez a állítás) - addig számomra nem hitelesek! Mégis, azt kell mondjam, hogy az embereknek szüksége lenne lelki-szellemi "táplálékra"! Ezt régen legalább valamennyire megkapták a templomokban, bár a történelmet, és jelen világ helyzetünket tekintve nem sokra mentek vele... De, ma - 2023-ban... mi van nekünk embereknek? A technika fejlődése, a rohanás, a pénz hajkurászása..., de hol a lélek?!?! Hol "ömlik" rád a lélek, és a lelki minőségek, a felemelő és tápláló inspirációk tömege!? Hol és mikor buzdítanak önismeretre, az őstudás bölcsességének megismerésére, a szeretet megértésre és élésére? Pont ezeket a minőségeket próbálják meg el-és kipusztítani az emberiségből, a teljes elbutítással! A háborúk többségének is a célpontja a valós tudást tartalmazó materialista bizonyítékok eltüntetése - persze erről az emberek többsége mit sem tud, mindig van tökéletes álca, ami mögé bújtatják a támadások okát... A lehetőség bennünk van - az egyéni sorunk alakításában. Magunknak kell "kikaparni a gesztenyét", megtalálni először a kérdéseket, hogy elkezdhessük keresni a válaszokat! Elindulhassunk önvalónk felé a felismerések, megértések és belső, valódi őstudásunk által, igaz szeretetünk erejével. Ne féljünk a "fátyol" mögé tekinteni, keresni a dolgok, történések, érzelmek mögöttes, rejtett értelmét, okát, mozgató energiáit. Nem lehet eleget ismételni: a látható gyökere a láthatatlanban van. Kérdéseidre a választ, Isten csillagokkal, bolygókkal írta fel az égboltra - mely tudásnak a lenyomata ott van mindegyikünk lelkében, pecsétként őrzi fényünk lángját - beszélgess a benned élő Istennel. 

Szeretettel, Mika Gabi

"Minden élet küzdelem! Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: a sötétnek, a világosnak, a méltónak és a méltatlannak, az életnek és a halálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca." /Müller Péter/