Kapcsolat a halállal...

A nyugati világban a halál tabu témának számít. Az emberek többsége fél a halál gondolatától, se nem szeretne, se nem képes vele szembenézni. Egyrészt a veszteség elfogadására és feldolgozására egyre kevésbé képes a modern ember; a természettől eltávolodva él,  kiszolgáltatottsága és magánya egyre fokozódik. Már nem tiszteli, csupán féli a természet erőit és törvényeit. Másrészt nyilvánvalóan nem sokat segített a helyzeten a katolikus egyház bűntudat keltése, és a halál utáni "élet" polarizálása (menny vs pokol). Mintha a láthatatlan világ a duális, földi világ mására teremtődött volna!? A látható gyökere a láthatatlanban van, és nem fordítva! A Halál a tarot kártyában is megjelenik és nem tartozik a kedvelt kártyalapok közé, pedig az egyik legszebb és legizgalmasabb kérdéskörre hívja fel a figyelmünket a megjelenésével. Gondolkoztál már azon, hogy miért is félünk a haláltól, vagy az elmúlástól? Ennek több oka is van, de amit szeretnék kiemelni az a VESZTESÉG, és a FÉLELEM AZ ISMERETLENTŐL. A veszteség nem csupán egy ember, vagy helyzet, vagy tárgy elvesztésére vonatkozik, hanem az összes elmulasztott lehetőségre, meg nem élt, be nem vállalt, fel nem vállalt dologra. A halál kapcsán félünk az elmulasztott lehetőségek elvesztésétől; tulajdonképpen a remény hal meg. Szertefoszlik a remény, hogy van idő változtatni. Hányszor hallottad (?), hogy: 

• "Bárcsak még egyszer beszélhetnénk vele!"
• "Bárcsak még egyszer láthatnám, és elmondhatnám neki mit érzek!"
• "Bárcsak lenne még időnk, mindent másképp csinálnék!"
  
• "Bárcsak átölelhetném csak még egyszer!"

Érzed?
Érted, hogy milyen veszteségtől félünk?
Félünk, hogy soha többé nem tehetjük meg azt, amire addig nem szenteltünk időt, nem adtunk neki teret, mert minden egyéb (egyébként elhanyagolható dolog) fontosabb volt addig, amíg lehetőségünk lett volna rá. A halál szembesít a valódi értékekkel. Az itt és most jelentőségével. Szembesít azzal, hogy amit egyszer elodázol, vagy elrontasz nem biztos, hogy ebben az életben még lehetőséged nyílik a kijavítására, vagy a feloldozására. Minden pillanatot úgy kellene éljünk, mintha az utolsó pillanatunk lenne, mintha a következő pillanatban meghalnánk, vagy a számunkra fontos és szeretett személy bármelyik pillanatban meghalhatna. A halálnak nem tabunak kellene lennie, hanem az egyik legfontosabb prioritásnak; egy világítótoronynak, ami mutatja az utat és kijavítja a helytelen értékrendünket. Mi emberek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig van holnap, mindig van legközelebb. Csak a MOST van. A veszteség másik aspektusa a görcsös ragaszkodás a matériához, a birtokláshoz: "az enyém". Semmi sem a miénk! Mindent csak "kölcsön kapunk", átmenetileg. Amennyiben szélsőségesen ragaszkodsz az anyagi dolgokhoz a halál (akár fizikai, akár átvitt értelemben legyen róla szó), pokoli szenvedést és fájdalmat fog okozni. Ha egészen biztos vagy abban, hogy csak az a létező, amit meg tudsz fogni, akkor a halál elviselhetetlen számodra. Amennyiben a halál egy szörnyűség számodra, még a gondolata is borzongást vált ki belőled, ha csak teheted elkerülöd a vele való szembenézést, akkor komoly nehézségeid adódhatnak a múlt elengedésével kapcsolatban is. A múlthoz való görcsös ragaszkodás még senkinek nem vált a javára. A múlt hibáiból tanulni kell, meg kell érteni az összefüggéseket, fel kell térképezni a gyökereinket, de beleragadni..., a múltban élni... nem szabad.

A halál az egyik legtitokzatosabb dolog az életben, hiszen jelenlegi életünkben, a tudatszintükkel és a fizikai korlátozottságunkkal nem juthatunk valódi, megtapasztalható információhoz arról, hogy mi is történik velünk, amikor "kileheljük a lelkünket", levetjük "földi ruhánkat" (testünket). Az utolsó lélegzet elengedése... (a légzés maga az élet, és a légzés a lélek szó származéka, nyelvi összefüggés van a két szó között - édes és ékes anyanyelvünk!). A tüdőnkbe mélyen belélegzett (lélek be) levegő az élet befogadása; a mélyen kilélegzett (lélek ki) levegő pedig az idejét múlt – elmúlást kifejező – dolgok elengedése. Ez a természet rendje. A "kileheli a lelkét" kifejezés valójában nagyon mélyen megragadja a lényeget, és legszükségesebbet, amire sajnos nem fordítunk elég figyelmet. A 21. századi ember deszakralizált létének köszönhetően végtelenül materialista; az anyag sűrűségének imádatában és függéségében észre sem veszi, hogy önmagát ejti rabságba, fogságba. A lélek silány börtönévé tettük a ránk bízott életet... 

A tarot-ban, a Halál kártyájának alapvető jelentése elsősorban nem a fizikai halál (de jelentheti azt is). Az élet természetes rendjének, a természet körforgásának a része. Az elmúlásból sarjad az új élet. A páholyfenyő toboza egy gyönyörű példa erre. Ha erődtűz pusztít, a fenyő tobozai megpuhulnak és kiszorják magjaikat a földre. Miután leégett - meghalt - az erdő, a hamuban új élet sarjad. Az első eső éltető vízcseppjei után gyökeret eresztenek az apró magocskák, és megtörténik az újjászületés. 
Amilyen "kapcsolatot ápolsz" a halál témakörével, nagyban meghatározza a változáshoz való hozzáállásodat. Kérdezhetnéd, hogy miért olyan fontos ez? El sem tudod képzelni, hogy milyen mértékben korlátozod önmagad, ha nem szereted a változásokat, és nem vagy képes elfogadni, hogy a VÁLTOZÁS szükséges és elkerülhetetlen az életben. Ha görcsösen ragaszkodsz mindig mindenhez - helyzetekhez, tárgyakhoz, emberekhez -, akkor nem vagy képes az elengedésre. Ha nem vagy képes elengedni, akkor rugalmatlan vagy. Ha rugalmatlan vagy, akkor elleállsz a fejlődésnek. Ha ellenállasz a fejlődésnek, akkor mitől (vagy kitől) várod, hogy jobbra forduljon a sorsod? Ha ellenállsz a fejlődésnek, akkor szerinted ki a felelős az életedben megtapasztaltakért? Fontos egyértelművé tennem, hogy a FEJLŐDÉS szót, az önmeghaladás, önreflexió általi "jobbá", működőképesebbé válás értelmében használom. Példa: először megtanulod a betűket, utána már elkezded összeolvasni a betűket és szavakat tudsz kiolvasni, majd ha már ezt is "megfejlődted", akkor először egyszerű mondatokat is el tudsz olvasni, a végén pedig már összetett mondatokat, szövegeket, végül pedig már könyveket... Ez egy fejlődési folyamat. Az életben számtalan ilyen – ezzel analóg – fejlődési folyamatra kapunk lehetőséget. Az, hogy mennyire vagy rugalmas, vagy rugalmatlan, mennyire vagy képes elfogadni a változást, mennyire tudsz kibékülni a természet rendjével, hogy egyszer minden véget ér (valami véget érése mindig valami új kezdete), nagyban meghatározza az élethez való hozzáállásodat. A változásra való képtelenség olyan meghaladott szituációkban tarthat  benne, olyan helyzetekben, amik már nem szolgálják a fejlődésedet, a haladásodat, amin már ideje lenne változtatni. Amikor szükséges, kell tudni tovább lépni, magunk mögött hagyni azt, aminek lejárt az ideje. Természetesen ehhez fel kell tudni ismerni a változás szükségességét. 

A halál nem az élet hiánya, hanem egy transzformáció, egy átalakulás, egy folyamat eredménye. Még a fizikai halál is egy folyamat eredménye. Belegondoltál már abba, hogy a születés (az élet kezdete) oly nagy becsben tartott dolog, szeretettel és örömmel gondolunk rá, még talán el is érzékenyülünk érkezésétől, pedig az is csupán egy transzformáció; az addigi létünk (életünk) halála a földi születésünk pillanata... Erre csupán azért nem gondolunk, mert nem látjuk, nem tudjuk, hogy mi is volt, mi is történt velünk a születésünk előtt. Honnan jöttünk? Hová megyünk? Az élet misztikus nagy kérdései, amire nincs egzakt, mindenki által elfogadott válasz. Vallások mentén "adjuk" a világ tudtára, hogy miben is hiszünk, mit is gondolunk a halálról. Egészen más a hozzáállása egy katolikusnak a halálhoz, mint egy buddhistának. Ha kételkedsz az anyagon túli, láthatatlan világ létezésben, az élet örökkévalóságában, a lélek halhatatlanságában, nyugodtan fordulj a tudományok felé. Az energiamegmaradás törvénye pontosan erről szól: az energia csupán átalakítható, de se nem hozható létre és se nem semmisíthető meg: "az anyag nem vész el, csak átalakul" /Albert Einstein/. 

Az ÁTALAKULÁS a lényeg, az ÁTVÁLTOZÁS. Mindezek után érthető, hogy miért MEGÚJULÁS ÉS ÚJJÁSZÜLETÉS, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ha ezek az állítások nem tűnnek túl vadnak és ijesztőnek, talán még értelmet is találsz benne, akkor képessé válsz a legmélyebb szinten felismerni, hogy valójában soha semmit és senkit nem tudsz elveszíteni, éppen ezért semmihez sem kell ragaszkodnod. Ami soha nem volta tiéd, azt elveszíteni is lehetetlen, illetve tudatába kerültél annak a ténynek, hogy amire azt hitted, hogy veszteség, az valójában nem eltűnt, csak átalakult. Az elveszettnek hitt dolog minősége, energiája, a mélyen átélt tapasztalata ott él benned - örökre. Tőled teljesen függetlenül is létezik, csak más síkon, más dimenzióban, amire jelenleg nincs rálátásod. A halál témaköre magában hordozza a mulandóság és örökkévalóság, a halandóság és halhatatlanság kettősét. Halandó, materialista világunkban minden csupán mulandó és illékony arcát mutatja, ha csak felületes szemlélői vagyunk a létezésnek. 

 A Halál lapjának asztrológiai kapcsolata a skorpió zodiákus jellel és uralkodó bolygójával a Plútóval van (ezt számos Halál tarot kártyalapon fel is tüntetik). A halál, mint az élet legmisztikusabb, legtitkosabb rejtélye nem is kapcsolódhatna máshoz, mint a skorpió zodikákus jeléhez. A skorpió a zodiákus kör titokkutatója, a rejtett összefüggések keresője, a láthatatlant feltáró misztikus titokzatosság. A Plútó a mélyreható, megújító, átalakításért "felelős" planéta. Mind a Plútó, mind a skorpió zodiákusa "rettegett, ijesztő, félelmetes" dologként rögzült a köztudatban. Ennek az az egyszerű oka, hogy az emberek többsége fél a változástól, fél a dolgok mélyére nézni, fél a mélyreható változástól, átalakulástól, vagy egyszerűen csak fél a fájdalommal szembenézni, átélni, megtapasztalni. Az ego alapvetően a kisebb ellenállás felé megy, így nem "kenyere" a rögösebb út. A skorpió zodiákus minősége pont ezért tűnik félelmetesnek, mert képes a saját "vérző sebébe" belenyúlni, mélyebbre ásni egészen addig, amíg képessé nem válik kitisztítani a sebzett részt. Főnix madárként, megújulva tér vissza. Ehhez az erőt, bátorságot és elszántságot a Plútó ereje adja. A Plútó radikális erővel rendelkezik ("kicsi a bors, de erős"), az élet rejtett és legmélyebb régióinak a feltérképezésére ad lehetőséget. Egyszerre hordozza magában a tűz és víz elem minőségét, azaz az ÉRTELMET és az ÉRZELMET. A létezés mélységeinek feltárása nem lehetséges felületes, felszínes megközelítéssel. Az elmélyüléshez, az elmúlással való szembenézéshez a szélsőséges elszántságot, a végletességet a tűz és víz különleges elegye adja.
Az értelem érzelem nélkül érzéktelen, az érzelem értelem nélkül értelmetlen. 

Tegyünk egy kis mitológiai kitérőt! A Halál az egyiptomi mitológiában az úgynevezett "Nagy zabálás", Anubiszhoz a halál istenéhez köthető. Anubisz tartja az isteni igazság mérlegét a kezében. A mérleg egyik serpenyőjében Maat istennő, az igazság és lelkiismeret istennőjének tollpihelye van, a mérleg másik serpenyőjébe pedig az "elhunyt lélek szíve" kerül. Megmérettetik a lélek (az élet, melyet élt) az isteni törvény szerint. Amennyiben a szíve könnyebb, mint az igazság istennőjének tollpihéje, akkor kiszállhat a karma kerekéből, és tovább léphet az istenek útjára (Tejútra), bebocsájtást nyerve a másvilágra. Viszont, ha nehezebbnek bizonyul a szíve, mint az igazság istennőjének tollpihéje, akkor a "levágja" a skorpió ollója a karma kerekéről és a Tejút hasadékába zuhanva "felfalja" a lelkét a farkas (Lupus). Ezzel visszatér a lélek a karma kerekére, ahol újból próbára teheti önmagát, immáron egy új életben (reinkarnáció). A mitológiai történetek nem csupán jól kitalált történetek. Megértésükben segít, ha elvonatkoztatsz, és analógiákban gondolkozva rávetíted az egyén sorsára. A történetekben megjelenő személyeket nem külső erőként, nem külső hatalomként kell kezelni, hanem mind a Te saját minőséged. Az ítélő (Anubisz) Te magad vagy, az az isteni részed, aki tudatában van az égi törvényeknek, az isteni minőségnek. A halál esetében sincs más csak Tenmagad. Minden belőled indul ki és hozzád tér vissza. A világod a tudatod tükröződése, amiben meztelenül megláthatod azt, aki valójában vagy. Életünkért egyedül mi magunk vagyunk a felelősek, akármennyire is kényelmetlen, vagy fájdalmas ennek a ténynek az elfogadása, fel és beismerése. Az elmúlás, a halál lehelete már születésünk pillanatában is jelen van, csak ügyet sem vetve rá, átnézünk rajta... Ebben annyira jók vagyunk mi emberek! Ami kicsit is félelmetes, vagy kellemetlen, akár kényelmetlen..., azzal nem foglalkozunk, szőnyeg alá söpörjük, nem veszünk róla tudomást. Attól, hogy valamire nem nézünk rá, attól még van - létezik. A "rossz hír" az, hogy előbb, vagy utóbb elkerülhetetlen a szembenézés. Szembenézés a valósággal, a rejtegetett félelmeinkkel, az elfojtásainkkal, a projekcióinkkal. A szembenézést elodázni ugyan lehet, de megúszni soha. Az elkerülés csak egy ideiglenes lehetőség. Egyszer mindennek eljön a rendelt ideje..., az elmúlásnak, a halálnak, a veszteségnek, a transzfromációnak és az újjászületésnek is.

"Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.  
Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.
Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.
Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek.
Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek.
Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.
Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.
Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak.
Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak.
Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.
Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek.
Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének." 

 /Biblia, Prédikátor 3:1-8,11/

Szeretettel, Mika Gabi