Képszilánkok

Vajon képesek vagyunk érzékelni egymás világát, valóságát? Átjárhatóak az univerzumaink? Megtaláljuk az egymáshoz vezető utat? Megteszünk ezért mindent? Vagy csak engedjük kifolyni az ujjaink közül az életet, a szeretet, a lehetőséget, mint a patak hűs vizét!? Szomjazunk ... és képesek vagyunk a patak mellett szomjan halni. Az emberiség nagy tragédiája. Szeretünk és szeretve vagyunk, mi mégis hazudunk, színlelünk: keménységet, erőt, magabiztosságot, érzelemmentességet. Bolondozva, vidáman, önfeledten kacagva kellene játszanunk, nem őrült bolondként játszadoznunk egymással. Ehhez kell a bátorság, a hit, a bizalom. A szívünk megkeményedett, szilánkok milliói fúródtak bele és a hegektől már érzéketlenné vált, mi magunk pedig fagyos jégszoborrá váltunk. De a szeretet minden sebet begyógyít, bármilyen fagyos szívet felmelegít. Engedjük ragyogni szívünk varázslatos meleg fényét ... szeressünk és engedjük, hogy szeressenek!

Részleteket, pillanatokat, apró motívumokat érzékelünk, látunk egymásból. Ha nem töredezett képpel rendelkeznénk bárkinek az életéről, a lelkéről - hanem belelátnánk a legmélyebb bugyrokba is, a legrejtettebb zugokba, emlékekbe - nem csak foszlányokat, képszilánkokat tapasztalnánk és tudnánk. Minden bizonnyal mélyen megrendülnénk és egészen mást gondolnánk a társainkról. Mikor engedted utoljára - egyáltalán valaha is engedted? - hogy valaki, akár egyetlen ember a lelked legmélyére lásson, akivel őszinte voltál és semmilyen apró részletet nem titkoltál el!? Nem szépítetted, nem csinosítottad, nem színezted ki a történetet a magad javára - egyben más kárára!?! Magaddal szoktál párbeszédet folytatni? Mélyrehatóan és őszintén? Este mielőtt álomra hajtod a fejed számot vetsz a napoddal, kiértékeled, átgondolod? Hagysz időd magadnak, hogy magaddal legyél? 

Hol rontjuk el? Miért nem vesszük időben észre a hibákat? Miért nem tudjuk belátni, ha hibázunk? Egyáltalán számít ez? Fontos ez valakinek? Vagy csak ránk tartozik és senkinek semmi köze hozzá? A válaszok egyediek és csak magunkban fellelhetőek, de talán nyitnunk kellene. Nyitni egymás felé, nyitni a világra, engedni, hogy szeretet költözzön a szívünkbe. Rakjuk ki a szívünk felé a NYITVA táblát. Amíg szíved ajtaja zárva, őrizgeted a beléd fúródott szilánkokat, sebeket addig hiába várod a csodát. Minél több időt töltesz önkéntes, szeretetlen rabságodban - védelmezve az érzelmeidet, dédelgetve fájdalmaidat - annál inkább egyedül maradsz.

Gondoltál már a fájdalomra úgy, mint egy bölcs tanítómesterre? A fájdalom nem öncélúan érkezik az életünkbe, mindig valamilyen tapasztalással leszünk általa gazdagabbak, amik sokszor előrébb visznek utunkon. Biztos volt már olyan helyzet az életedben, amit aktuálisan szörnyűnek, nehéznek, elviselhetetlennek érzetél - aztán hónapokkal, évekkel később átértékelted. Rájöttél, ha ott és akkor az nem történik, akkor ma nem az vagy, aki. Gazdagabb és értékesebb lett általa az életed, mert átformált, megváltoztatott és a változás a hasznodra vált, előnyt kovácsoltál belőle. A pillanat fájdalmán nehéz átlátni, de érdemes figyelni rá, más nézőpontot keresni, meglátni egy olyan perspektívát, ami átértékeli, átminősíti. A fájdalmat, az érzelmeket meg kell élni, mert ha feldolgozatlanul próbálunk továbblépni rajta, csak még több fájdalmat borítékolunk magunknak - ami egyszer utol fog érni. Ha arra játszol, hogy valamit megússzál, kikerüljél - tudd(!) ideig-óráig sikerülni fog, de végleg nem kerülheted el! Az élet még nagyobb próbatételeket fog eléd gördíteni. Addig adja a leckét, amíg bizony meg nem tanulod! Nem a szenvedés a cél! Hanem a tudatosodás. Légy tudatos arra, ami történik veled és általad. Lásd meg a saját szereped, a saját felelősséged, vedd észre az érzelmeid, ne próbáld meg elfojtani őket, mert előbb-utóbb a nyakadba fog zúdulni az egész, ami sokkal erőt próbálóbb feladat lesz. Ismerd meg önmagad, legyetek barátok! Soha nem késő!

"Egy érzést nem lehet elnyomni, mert belülről emészt tovább, és ez mindenféle lelki és fizikai bajhoz vezet." /Müller Péter/

Próbálunk megfelelni a társadalom, az emberek elképzeléseinek, csak azért, hogy normálisnak tűnjünk, hogy elfogadjanak. De ki és mi a normális? Ki határozza meg mi a normalitás? Biztos, hogy a normális a jó? Biztos, hogy az érzi jól magát és az boldog, aki a társadalom szerint normális!? Nézz körbe magad körül, nézd meg a rokonaid, az utcán sétáló embereket, boltban a vásárlókat ... alig látsz vidám, mosolygós, elégedett, boldog embereket. Általában olyanok vagyunk, mintha citromba haraptunk volna, savanyúak, keserűek, mogorvák és karót nyeltek. Nem vagyunk se kedvesek, se barátságosak. A háttérben ott lappang a félelem. A sok ki nem mondott gondolat, be nem vallott érzelem, ami szorongat, fojtogat... Nem kapunk levegőt, fuldoklunk. A rengeteg megfelelési kényszer, a sok elvárás. Harcolunk, küzdünk ... értelmetlenül, a semmiért! Közelebb kellene kerülnünk önmagunkhoz, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz. A valóságra való rálátás maga az önismeret. A valóság tudatában, önvalónk ismeretében nincs több kétség, nincs több félelem. Életünkbe beköltözik derű és az öröm. Nincsenek véletlenek - sorsunk alakítói mi vagyunk - minden okkal történik, általunk! 

Szeretettel, Mika Gabi

"Milyen csoda, hogy látunk, hallunk, sírunk és nevetünk! Milyen csoda az égbolt, és ujjunk hegyén egy hópehely csipkéje! Milyen csoda, hogy gondolkodom, érzek, szeretek s néha szomorú vagyok! Jé, milyen csoda lakik bennem! ... Megfejthetetlen csodák vagyunk mind! ... Éljetek csodálkozva! Mint a gyerekek ... és a bölcsek." /Müller Péter/