Kimondhatatlan...

Mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy megváltoztassuk életünket; meghalljuk lelkünk hangját; tudatosan kezdjük el élni életünket; elindulva a tiszta, őszinte szeretet útján. A mi döntésünk, hogy megtesszük-e az ehhez szükséges lépéseket, vagy sem...
Ez egy vállalt létezési forma, ami elköteleződést kér tőlünk. Minden pillanatban figyelnünk kell érzelmeinkre, gondolatatinkra, és az ezekből elinduló cselekedeteinkre.
Ehhez fel kell ismerjük:

• a berögzült viselkedési sémáinkat;
• a bennünk háborgó érzelmeket;
• érzelmeink mélyben meghúzódó gyökerét;
• a családunkban fellelhető párhuzamokat, analógiákat;
• saját szerepünk a kialakult helyzetben
  (mikor, hol, és hogyan hoztuk létre azt a tapasztalást, amit jelenleg megélünk);

Amennyiben túl tudsz lépni a múlt "felprogramozásán", azaz a gyerekkorodban megélt, átélt nehézségeken, fájdalmakon, sérelmeken; már nem a szüleid, az őseid hibáztatod; hanem elfogadod, hogy mindennek pontosan úgy kellett történnie, ahogy történt, és mindez a te fejlődésed érdekében történt - hogy rálelhess valódi önmagadra, hogy ki vagy, és ki nem vagy - akkor megláthatod a múlt fényében, hogyan cselekszel/cselekedtél eddigi életed során. Már nem mást hibáztatsz, hanem tudod "miből gazdálkodsz", és milyen egyéb más minőség léphet be az életedbe, ha teszel érte, és dolgozol magadon.
Ezek felismerése; szembenézni azzal a lénnyel, akiként eddig működtünk: nagyon fájdalmas folyamat tud lenni. Olyan, mintha egy hagymát kezednél el megpucolni, majd amikor a héjtól már megfosztottad, a hagymát is szétbontod rétegről-rétegre; közben potyognak a könnyeid... Egymás után fedik fel magukat az újabb-és újabb felismerések. Egyre mélyebbre merülsz, egyre nehezebb tartalmakhoz férhetsz hozzá.

Ezzel nem szeretünk szembesülni. Nem mindenki akar, és nem mindenki hajlandó ezeket a nehéz megéléseket megtapasztalni. A gyermekeink hordozzák a legnagyobb lehetőséget arra, hogy felismerjük önmagunkat. Ez a lehető legnehezebb megélés; tele bűntudattal, fájdalommal, megbánással, és kétségbeeséssel. Sokkal egyszerűbb a külvilágot hibáztatni. Sokkal fájdalommentesebb a felelősséget áthárítani az előző generációra, az őseinkre. Sokkal kevésbé kínzó, ha áldozatnak tettetjük magunkat.
Mintha mi soha nem lettünk volna jelen saját életünkben, mintha soha nem cselekedtünk volna érzelmeink sodrában, felelőtlenül, meggondolatlanul, a saját félelmeink és kényszereink árnyékában.

Ha figyelmesen éljük életünk - más szóval tudatosan -, akkor felfedezhetjük a jelen pillanat történéseiben a múlt tekintetét. A múlt, mint egy "időbélyeg" megmutatja, hogy a mostani tapasztalásod hátterében mi áll, mit kell felismerj, hol hibáztál, hol tévedtél el, hol,-és mikor nem voltál a helyeden, hol sodortak el az érzelmeid, és tulajdonképpen semmit nem vettél észre magad körül..., nem volt tiszta rálátásod sem önmagadra, sem a külvilágra.
Amíg tudatlanul bolyongunk, amíg nem merjük vállalni a felelősséget saját életünkért, addig nincs közünk a szeretethez. Tudom, hogy ezek kemény szavak. Tudom, hogy mindenki azt gondolja magáról, hogy szeretetteljesen viselkedik, hogy szereti a gyerekeit, a szüleit, a szerelmét..., akárkit.
A függőségi kapcsolat, a kényszer, a nem tudatos cselekvések sorozata, a félelmek és aggodalmak vezérelte élet, NEM SZERETET.
Amikor egy családban széthúzás van, nincs valódi együttműködés, nincs személyes felelősségvállalás; csupán egymásra mutogatunk, egymást hibáztatjuk: ezért, azért, vagy amazért...; akkor ott EGO van; félelem alapú cselekvés van, sémák alapján működés van; pusztán "LÁTSZAT CSALÁD" van, függőségi viszonyrendszer van. Az egymásról alkotott vélemény, bírálat, ítélkezés áthatja emberi kapcsolatainkat; pedig bőven van mindenkinek mit "söprögetnie a saját háza táján". Természetesen ez a könnyebb út: kényelmes, és fájdalommentes. Ebbe semmilyen erőfeszítést, és munkát nem szükséges tennünk; bárki képes rá minden erőlködés nélkül... Viszont jobb, ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy ez bántalmazás.
Amíg nem ismerjük meg a kötődéseink valódi minőségét, az ok-okozat összefüggéseit; amíg nem látjuk, hogy milyen minták (sémák) vannak jelen a nagy családban (gyerek-szülő-nagyszülő-ősök); addig lehetetlen a tiszta szeretetet élni. Érzelmeink természetesen vannak! Minden ember érez, folyamatosan felmerül bennünk valamilyen érzelem. De a szeretet nem pusztán egy érzelem.
A szeretet érzés, és tudatos döntés; felelősséget vállal önmagáért és a másikért. A tiszta, igaz ODAADÁS.

Sokan állítják, hogy nincs feltételek nélküli szeretet; mert minden szeretet feltételhez kötött. Ennek a feltételezésnek az az oka, hogy például "ha bántalmazol, akkor nem szeretlek"; tehát nem létezik a feltételek nélküli szeretetet, mert ha nem lenne feltétele, akkor az engem bántalmazót is szeretném.
Nekem az a meglátásom, hogy ezt egy sokkal-sokkal magasabb nézőpontból szükséges vizsgálni. A feltételek nélküli szeretet már egészen más minőség, mint amiről földi keretek között tanulunk, tapasztalunk... Nem hétköznapi fogalom, ez egészen bizonyos. Nagyon kevesek képesek rá, nem mindennapi tapasztalás. Ez a legmagasabb rendű szeretet, amire kevesek képesek; de LÉTEZIK. Az a tény, hogy mi esetleg meg nem értünk meg rá, egyenlőre nem vagyunk rá alkalmasak; az nem azt jelenti, hogy maga a dolog nem létezik. Gondold csak mennyi dolog van a létezésben, amit nem ismersz, nem tudsz róla: mégis létezik; van. Tudatunk, tudásunk korlátozott. Az univerzum, és a lehetőségek viszont VÉGTELEN. A végtelen fogalmát még felfogni is igen-igen nehéz. Ne korlátozzuk le a világegyetemet, a mindenséget saját szűkös egonk nézőpontjából. A világ sokkal több, mint amit felfogni képesek vagyunk értelemmel.
A szeretet egy érzés (nem érzelem!), egy életminőség, egy létállapot, egy tudatos döntés következtében vállalt életforma, amiben felelősséget vállalunk mindenért, amit élünk, és mindenért, amit nem élünk. Elfogadjuk embertársainkat olyannak amilyenek; mert tudjuk, hogy bármi, amit tesznek, annak oka van. Legyen az bármi. Ők is élik a saját történetüket; ők is azért tapasztáljak 'azt, amit', mert abból van lehetőségük a továbblépésre, a fejlődésre, a minőségi szintemelésre.
Csak ember mond ítéletet, egy másik ember felett; a tiszta szeretet soha nem ítélkezik egy másik lélek felett.
A szeretet nem érzelem, nem kötődés, nem függés, nem félelem, nem kényszer, nem bűntudat, nem szégyenérzet, és nem ítélet.

Elindulni egy teljesen más úton, mint amin látszólag addig jártál, hatalmas kihívás. De ez is pusztán a látszat, mert mind a szeretet ösvényén járunk; csak vagy tudatosulunk rá, és vállaljuk a felelősséget életünkben, vagy nem. Lehetőségünk van bármit választani. De a tapasztalásaink hátterében mi magunk állunk, akkor is, ha pokolian fáj. Hiába tudunk valamit ésszel, értelemmel..., attól még az érzelmeink mindig elárasztanak. Tudjuk-e a felmerülő érzelmeinket uralni, vagy nem? Hagyjuk-e, hogy egonk a földbe tiporjon riogató, félelmeket generáló kárálásával? A belső erőnkön, tudatossági szintünkön, igaz önismeretünkön múlik a választásunk.

Az egyik legnehezebb próbatétel - a legvadabb örvény -, mely olyan mélységekbe ránt, amiről fogalmad sem volt addig; amikor a halál árnyéka vetül egy szeretett személyre. Amikor tehetetlenül állsz; már minden eszköz elfogyott a kezedből. Mindent megpróbáltál, minden lehetőséget megragadtál, saját magadon is dolgoztál..., és semmi nem segített, semmi nem segít. Már nem találsz olyan embert, aki tud tanácsot adni. Nincs olyan szakember, aki tud védelmező menedéket adni, bíztató szót, esetleg útmutatást..., hogy merre indulj el, merre van a megnyugtató kiút az aktuális élethelyzetedből. Várod a halál fagyos leheletét, vagy a felszabadító kegyelmet, hogy mégis lágyan átöleli a szeretett embert az életerő, az élni akarás. A halálfélelem megbénít, kétségbe ejt, és kiszolgáltatottá tesz. Várod, hogy megtudd: mit tervezett el lelked a láthatatlan birodalmában. Várod, hogy mit tervezett a másik ember lelke; milyen szövetséget kötöttetek, amiről most még fogalmad nincs. Várod, hogy a szeretet győzedelmeskedjen a kétségbeesésen.
A bizonytalanság felőröl, felemészt. Nincs ráhatásod a végkimenetelre.
Csak állsz, nézel, várakozol. Egy örömteli, boldog élet bontakozhatna ki egy csodálatos kis magocskából. Aki maga az élet. Maga a szeretet, tele lehetőségekkel, tehetséggel, fénnyel, kacagással; de a saját félelmei, démonjai megragadják, és ő gyengének érzi magát a küzdelemhez. Bízol benne, hiszel benne, de ő nem hisz magában. A lehetetlent is megpróbálod, de minden kevésnek bizonyul...

Aztán egyszer jön a felismerés, hogy ezt te nem tudod megoldani. Túlmutat minden földi kereteden. Rá kell bízd a gondviselésre, Istenre, az univerzumra, az angyalokra, az összes láthatatlan minőségre szívverését, lélegzését, az életét: "LEGYEN MEG A TE AKARATOD." Továbbra is mindent megteszel, de nem te fogod megoldani. Nem a te kezedben van az irányítás; mégsem tudsz tétlen maradni..., futod az újabb-és újabb köröket.
Ilyenkor üvöltenek a fejedben a gondolatok; megfojtanak az érzelmek. Eláraszt a bűntudat: "én hibáztam", "nem csináltam valamit jól", "miattam van", "én vagyok az hibás". Az ítélkező társadalom, és a mindig hibást kereső emberiség pedig csak fokozza, az amúgy is fájó, maró, és égő bűntudatot belsődben. A földi keretek között megvalósult purgatóriumot éled minden nap, minden pillanatában. Az, hogy ismerjük a tényeket, az hogy van valamiről tudásunk; soha nem jelenti azt, hogy az érzelmek nem ragadnak el, nem taszítanak a mélybe. A legnehezebb élethelyzetekben vagy megtaláljuk a hitet önmagunkban, ezáltal az egész életben, vagy nem. Megtanuljuk, hogy minden értünk van, azért hogy felismerjük a saját szerepünk, a saját tanulni valónk, a saját felelősségünk. Rájöjjünk, hogy a SZERETET az egyetlen lehetőségünk; az egyetlen reményünk. Hiszel, vagy kételkedsz? Bízol, vagy összeomolsz? Ha nem keresed meg önmagad a helyzetben, akkor életed megmérgezi a harag, és a düh. Haragudni fogsz a külvilágra, Istenre, emberre..., mindenkire. Mert cserbenhagyottnak, és elárultnak érzed magad. Úgy érzed magadra hagytak, pedig te mindent megtettél. És valami mégis hibázik, hiányzik. Bizonytalanságod, félelmeid közepette rájössz, hogy egyedül a szeretet, a felelősségvállalás, és a teljes ELFOGADÁS az egyetlen lehetőséged. Hinned kell magadban. Hinned kell abban, hogy mindennek pontosan úgy kell történnie, ahogy történik; és igenis van kiút! Van remény. Égi védelem alatt áll minden ember. Isten nem elhagyott, hanem "próbára tesz"; próbára teszi a hited, próbára teszi azt, hogy valóban éled-e, amit megtanultál. Beleégett-e a tudás a lelkedbe, vagy csupán a fejedben élted meg az "okosságot"?! Mindenki olyan, és akkora terhet "kap" élete során, amit elbír; amire ott a potenciál benne, hogy képes megoldani, meghaladni.

Az ilyen helyzetekben lehetőséget kapunk arra, hogy 'lelkünk felébredjen', egy új minőségben haladjunk tovább utunkon. Kiderül mennyire vagyunk erősek, bátrak, szeretetteljesek, mekkora a hitünk, a fény lángol a szívünkben, vagy csupán csak pislákol... Megértünk-e arra, hogy átadjuk magunkat a lelkierőnknek. Képesek vagyunk-e a helyes önértékelésre? Megszületett-e már bennünk a valódi önbizalom, amit a legpokolibb élethelyzet sem képes megingatni!? Vagy egyszerűen elbukunk. Ezt is bátran választhatjuk, hisz mindig újabb-és újabb lehetőségeket kapunk. Lesz új lehetőségünk a talpra állásra, egy újabb tapasztalás során. De biztos, hogy folyamatosan fájdalmasabbnál, fájdalmasabb tapasztalásokat akarunk gyűjtögetni? Vagy azt mondjuk, hogy "akkor most megcsinálom, mert ELÉG VOLT a fájdalomból, a szenvedésből"!?

A felszín, a látszat, amit gondolunk egymás életéről soha nem a valós kép. A fájdalom, a megpróbáltatás, és lelki szenvedés mindenki életében ott van. Mély tragédia rejlik minden emberi életben; de a lehetőség mindig ott a kezünkben, hogy szeretetté varázsoljuk.
Viszont, amíg rá sem merünk nézni a szenvedésre, a fájdalmakra; amíg TABU beszélni róla; amíg menekülünk előle; addig biztosak lehetünk benne, hogy üldözni fog. Szembe kell forduljunk vele. Farkasszemet kell nézni vele. A tükörben fel kell ismerjük önmagunkat; meg kell lássuk a tiszta képet.
Amíg futsz, rohansz és menekülsz előle, nem vagy képes megszabadulni tőle. Csak a szembenézés által nyerheted el a kegyelem állapotát.
Tudom, hogy ez nehéz. Tudom, hogy ezt nem szeretik az emberek; nekem sem okoz örömet; de tudom, hogy a puszta rettegés, a felelősség hárítás, a "kifelé mutogatás", a nehézségekkel való nem szembenézés;
még soha senkit nem szabadított fel, nem váltott meg, nem hozta el a kegyelem állapotát; nem jutatott el a tiszta, feltételek nélküli szeretet állapotához, megéléséhez.
Mind emberek vagyunk. Mind hibázunk. Mind kapunk, és adunk fájdalmakat. Minden emberben ott a szeretet magocskája. Mindenkinek a saját döntése, hogy gondozza-e, vagy sem.
Létezik a feltételek nélküli, isteni minőségű szeretet. Az út rögös. A tapasztalások nehezek. Mindig kapunk próbatételeket. Folyamatosan vizsgázunk. Egyetlen emberrel van valódi feladatunk: önmagunkkal. Felszabadítjuk-e a bennünk élő szeretetet, vagy sem? Felismerjük-e ÖNVALÓNK, vagy hagyjuk, hogy egonk árnyvilágának illúziójába ragadjunk? Mindenki maga dönti el, mit választ; és mindenki, a számára lehető legtökéletesebbet választja, hisz nincs is másra lehetőségünk. Csak olyan döntéseket tudunk meghozni, amikre aktuálisan szükségünk van, akkor is ha fájdalmas, és akkor is, ha örömteli.

Szeretettel, Mika Gabi