Körvonalak mélysége

Látsz engem? Látod a kezem, az arcom, bőröm, a hajam, a szemem, a tekintetem, a mozdulataim...? A szemeddel látsz? Az a véleményed rólam, hogy kedves vagyok, vagy goromba, esetleg erős - gyenge, kiszámíthatatlan - kiszámítható, gondoskodó - hanyag, okos - buta, figyelmetlen - figyelmes, érzelgős - érzéketlen ... Az eszeddel gondolsz rólam valamit? Vagy az érzelmeid tükreként hiszel rólam valamit? Látsz bennem valamit az elméddel - egoddal - ami számodra kívánatos, félelmetes, vagy taszító? Érzékelsz, tapasztalsz engem, mint matériát, mint cselekvéseket, érzelmeket, reakciókat, gondolatokat ... - látod a körvonalaimat a szemeddel, az eszeddel... De ez lennék én!? Szétszaggatott szavak, ideák, részletek, fogalmak, atomok, színek és illatok!? Néztél már rám - vagy bárki másra a nagy világban - a szíveddel? Érzékeltél valaha valakit a látványon és szavakon túl!? A lelke legmélyéig!!!  Túl a felszínen, a látszaton és az illúziókon... 

Az élet maga a paradoxon. Az hisszük, hogy az anyag, a látható és tapintható világ az igazi, a valódi élet, maga a kizárólagos és egyetlen valóság... Ez az elmélet már a jelenleg is rendelkezésünkre álló quantum fizika szintjén is elbukott - mi mégis gyermeteg módon ragaszkodunk hozzá. A "kedvencem" a jelenleg szerintem "legviccesebb" tudomány a pszichológia. Sokat tapasztaltam benne, általa - magamról, a külvilágról, emberekről... Hálás vagyok ennek a tudománynak, ugyanakkor már látom a buktatóit és hiányosságait is. Sajnos rugalmatlan, kirekesztő és a saját tudománya alapját a LELKET hagyja ki az egészből - pedig hát lélektanról beszélünk. A pszichológia beszél: emberi kapcsolatokról, mintákról, reakciókról, viselkedésről, idegrendszerről, kémiai reakciókról ... EGÓRÓL, elméről. Általában keres egy hibást, az egyént a személyes felelőssége alól felmenti - hibáztatja a gyermekkort, az érzékelhető múltat ... és utána úgy kezeli, hogy minden ennek a következménye, az okozata és az ember innentől kezdve menthetetlen, legjobb esetben is csak kezelhető. A változást szinte a lehetetlennel teszi egyenlővé... Elveszi a hitet, a reményt és alapvetően nem is érti a szeretet fogalmát. Hogy beszélhetünk szeretetről, ha nem veszünk tudomást a lélekről? Hogy beszélhetünk csak egy életbeli múltunkról, és ezeket hogy jelölhetjük meg egyetlen okozati forrásnak, az oknak? Mikor már millió oldalról - a tudományok számára megmagyarázhatatlan dolgokról - derült ki, hogy nem egyetlen inkarnációnk van... Aki egyetlen életben hisz, elmondhatná, elmagyarázhatná, hogy akkor miért, hogyan és miképp kerülünk ide, mi az oka, értelme, célja? Miért történnek velünk a dolgok, milyen okból, milyen értelemmel? Ha valóban ez az egyetlen élet, akkor miért pazaroljuk a drága - megismételhetetlen - időnket, életünket munkába járásra, értelmetlen dolgokra, miért csak a pénzt hajtjuk? Csak úgy, véletlenül ideszülettünk, létezünk, ténfergünk össze-vissza értelmetlenül, céltalanul, egyszer úgyis vége lesz, és ennyi volt...? Utána mi történik? Mert azt az egyszerű fizikai törvényszerűséget gondolom már senki nem kérdőjelezi meg, hogy "az anyag nem vész el csak átalakul"! Mi lesz az átalakult "énünkkel" -velünk? Kikerülünk a nihilbe, a semmibe? De ugye azzal tisztában van mindenki, hogy a semmi, a minden is egyben. Bármelyik fogalmat szeretnéd elmével felfogni - képtelen vagy rá! Gondolkozz el rajta, hogy mi a SEMMI.... és mi a MINDEN?! Képes a tudatod ezen fogalmak felfogására, befogadására, értelmezésére, elképzelésére? ...

A pszichológia egy szeletet, egy részletet képes látni az emberből, az ember teljességéből. Amíg egyetlen nézőpontból vizsgálunk bármit - legyen ez lélek, kapcsolat, ember, cselekmény... bármi - addig biztos meg sem közelítjük a valóságot. Amíg nem tekint a lélekre, mint valóságos - bár láthatatlan és eszközökkel nem mérhető - tényre, addig nem képes teljes, tiszta képet adni. Ez egyébként minden más életterületre is igaz. Amíg bármit izoláltan és nem holisztikusan vizsgálunk, nem helyezkedünk egy olyan nézőpontba ahonnan jobban ráláthatunk az egészre - addig téves, torz eredményeket kapunk, legyen szó bármiről. Az életnek a léleknek része a fizika, a kémia, a biológia, a matematika, a történelem, az irodalom, a filozófia, a művészetek és a vallás vagy ezotéria is. Mindegyiket tanuljuk gyerekként külön-külön. Fontos meglátnunk, hogy minden apró részlet a nagy egész része, és minden apró részlet tartalmazza az egész teljességét - pont, mint a hologram esetében. Ezt figyelmen kívül hagyni, elutasítani, nem tudomást venni róla, hinni egy-egy részletben, mintha az a teljes egész lenne, véleményem szerint dőreség. A nehézséget nyilván az jelenti, hogy ezeket közös nevezőre hozni értelemmel, ésszel elég nehézkes - bár véleményem szerint nem lehetetlen - feladat. Ehhez Antoine de Saint - Exupéry idézetét érdemes ízlelgetnünk és nem csak a szavak szintjén megértenünk: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Ezt az "apró" örök igazságot szereti a tudomány is és mi emberek is figyelmen kívül hagyni. Mára csak egy üres közhely lett belőle, pedig enélkül mit sem ér az egész! A tudás, a valóság és az igazság ott él minden ember szívében, de nem merünk rá sem nézni, nem még közel merészkedni hozzá. Átadni magunkat neki, a mai materialista világban kifejezetten őrültség és lebecsülendő, lenézendő. Hát, ha csak ezen múlik, akkor engem nyugodtan nevezzen mindenki őrültnek! Örömmel, boldogan vállalom a "szív-őrültje" jelzőt, amíg a szív a lélekkel analóg fogalom.

A tudáshoz, az igazsághoz, a valósághoz - ami bár ugyanaz mindenki számára, mégis millióféle dolgot gondolunk róla - csak a szívünkön keresztül, a lelkünk legmélyét megélve és megérezve juthatunk el. Az ős tudást a lelkünk őrzi, csak megérezni lehet - a tudatunk korlátozott, oly kevés dolog befogadására alkalmas, az érzékszerveink még korlátozottabbak... A lélek, a szív lehetőségei végtelenek, határtalanok... általuk vagyunk képesek a láthatatlanon túli, felfoghatatlan, valós érzékelésre. Mindezek után újból felteszem a kérdést... LÁTSZ ENGEM? Látod a Társaid? Látod a Szerelmed, a gyermekeid, a barátaid, a munkatársaid, a szomszédaid, egy idegent az utcán? Gondolunk, hiszünk egymásról valamit, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, ki kell nyissuk a szívünk - meg kell tanulnunk a szívünkkel látni embertársainkat és önmagunkat. Fel kell adjunk az önvédelmi pozíciónkat, át kell adjuk magunk a szeretetnek. Csak a szeretet nézőpontjából vagyunk képesek tisztán látni, érzékelni, segíteni, gyógyítani ... élni! A felszín alatt mind egyformák vagyunk szeretetre vágyunk, szeretetet adni és kapni jöttünk: szeretetben létezni, derűsen, a harmónia állapotában. Gyermekcipőben járunk még ..., sok a tanulni valónk - elsősorban önmagunkról! A kiút befelé vezet. A megoldások, a válaszok bennünk vannak, csak ott lelhetünk rájuk. Amíg a külvilágban keressük őket, soha nem érhetjük el őket! Ehhez szükséges az önismeret, hisz ha az egész egy részét - önmagadat - teljességében, az őszinteség és tisztaság szemüvegén keresztül megismered - az egész világot ismered meg általa. Mi más lehetne a legelérhetőbb a "vizsgálódáshoz", mint önmagunk felfedezése, feltérképezése - megismerni a felszín mögött rejlő önvalónkat. Az őszinteség a legnehezebb, mert bizony magában foglalja, hogy a felszínen, a cselekedeteinkben, a hétköznapjainkban, nem mi vagyunk a leghibátlanabb, legtökéletesebb, legjobb emberek. Mi is ugyanolyan gyarlók, önzők, ítélkezők tudunk lenni, van árnyas, sötét oldalunk - mint mindenki másnak... Amíg úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk a kivétel, mi tökéletesebbek vagyunk, birtokunkban van a Szent Grál, mindenki más balga - mi "kezeljük, kezelgetjük, kontrolláljuk" a környezetünkben élőket - amíg nem látjuk a generációs örökségeinket - nekik ellenállunk, vagy tagadjuk... addig saját magunkat gáncsoljuk el és a legapróbb közünk sincs az önismerethez. A világ egy hatalmas tükör - hibáztathatjuk, amit benne látunk, de rá kell döbbenjünk, hogy önmagunkat látjuk benne mindig. Néha tükörképként, néha görbe tükörként... Ne féljünk szembenézni önmagunkkal, amiket látunk, és nem tetszenek azok, mind-mind a felszínen vannak, legyünk bátrak és merjünk mélyebbre ereszkedni! Mert a kincset, a tisztaságot, lelkünk legmélyén találhatjuk csak meg! De ehhez bátorság és kitartás kell, meg kell küzdjünk a saját "démonjainkkal", félelmeinkkel... Ha megadod magad nekik, nem nézel szembe velük, az nem azt jelenti, hogy "legyőzted őket", csak azt, hogy inadba szállt a bátorság - továbbra is pörgeted tovább a karma kerekét - és nem hiszel magadban, a szereteted erejében.

Szeretettel, Mika Gabi

"Sok embert kérdezek: kit szeretsz igazán? Már maga a kérdés is olyan, mint egy örvény. Fölkavarja lelkünket, és önmagunk előtt is elrejtett élmények bukkannak a felszínre. Mert az igazság: titok. Nem tudunk róla. Merészen kell lelkünk mélyére buknunk, hogy megtaláljuk a választ. A szeretet nagyon mélyen van. Tudásnál, akaratnál, vágynál, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség. Nem lehet ésszel, akarattal, kényszerrel előidézni. A szeretet a szabadság jegyében áll. Senki nem mondhatja meg, kit szeressek. Még én se utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér - ez a lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhatnak bele semmibe. A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar. A szeretetnek egyetlen törvénye van. Úgy hívják: szabadság. Nincs benne muszáj." /Müller Péter/