Próbatételek

Saját életünk főhősei vagyunk..., mint a mesékben a felnőtt kor küszöbét elérő testvérek vándorútra kelünk és ki kell álljuk a három próbát, hogy utána méltó jutalmunkat elnyerve éljük tovább a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" csodálatos, gondtalan hétköznapjait... Annyira szép lenne, ha így lenne, de sajnos az élet sokszor végtelennek tűnő, soha véget nem érő próbatételek sorozata. Időnként elfáradunk és úgy érezzük nem bírjuk tovább, de mindig van tovább és tovább, nem adhatjuk fel, az akkumulátorokat időről-időre, újra és újra feltöltjük és megyünk rendíthetetlenül előre. Minden, újból elénk gördülő akadályon át kuszva-mászva... A hollywoodi romantikus filmek a tetőponton hagyják abba a történetet - happy enddel zárulnak - talán nem véletlenül... Ha folytatják - második résszel - általában meg sem közelíti az első minőségét, és csak a csalódás keserű íze marad csak a film emlékeként. A másik opció, hogy nem zárják le a történetet a csúcsponton, hanem folytatják..., ez viszont már egy másik kategória - amit a közönség már nem annyira kedvel - ez nem más, mint a dráma - sokkal kevésbé népszerű műfaj. 

Nem szeretünk szenvedni, vagy a gondokkal nehézségekkel szembenézni. A dráma sajátja, hogy az embert rákényszeríti arra, hogy ne csak az élet kellemes oldalával foglalkozzon. Nehéz megélésekkel, mély,- az élet értelmével foglalkozó, morális-erkölcsi kérdéseken is elgondolkozzon, esetleg egész társadalmat érintő nehézségekre, vagy csak egyszerűen személyes tragédiákra hívja fel az ember figyelmét. A dráma kéri a nézőtől az empátiát, és az emberiességet. Nem szeretünk más fájdalmával, belső poklával azonosulni, együttérezni, hisz "van nekünk is elég gondunk és nehézségünk, minek terheljük magunkat lehúzó energiákkal"... A drámák - legyen az film, vagy könyv - nem azért születtek és születnek, hogy berzenkedve szörnyűlközzünk rajtuk, vagy azért hogy örvendjünk, nekünk bezzeg mennyivel jobb életünk van! Ezek a művek tanítanak - legalábbis próbálnak tanítani. Ha valóban át tudjuk érezni a mondanivalót, megértjük a jelentésüket, az üzenetüket - többek, tisztábbak, emberségesebbek és szeretet teljesebbek lehetünk általuk - tanulhatunk belőlük. A szépirodalom ugyanígy lehetőséget kínál az erkölcsi, morális értékrendünk nemesbítésére, arra hogy megtanuljunk emberek maradni - a sokszor embertelen, lélekölő társadalomban. 

Mindenki batyuja mást és mást tartalmaz, nem látunk bele a másik "csomagjába" - csak annyit látunk, annyit tudunk, amennyit látni enged a másik. Mielőtt bírálatot, ítéletet alkotsz embertársadról nézz magadba! Gondold végig a saját életed. Rólad mennyit tudnak embertárasaid? Hiteles vagy? Amit a felszínen igyekszel mutatni és ami a felszín mögött van megegyezik? Őszinte vagy magaddal és a környezeteddel? Kinek hazudsz - magadnak, vagy a társaidnak? Esetleg önmagadat is átverve hazudsz mindenkinek? Ki lehet az ítélőbíród, ki vonhat felelősségre? Egy másik ember, akinek ugyanúgy van "puttonya" tele nehezebbnél-nehezebb kövekkel, sziklákkal?! 

Mind cipeljük a saját "keresztünk", de szeretjük elhitetni a világgal, hogy nekünk ilyen nincs! Megítéljük a rokonunk, a barátunk, a szomszédunk a környezetünk, mert esetleg látunk valamit a terheiből..., de annak súlyáról, mélységéről fogalmunk sincs! Arról meg végképp semmi tudomásunk nincs, hogy mi mindent próbált már meg a társunk annak érdekében, hogy csökkentse ezeket a súlyokat, terheket. A gyors és elhamarkodott ítélkezés nem is annyira meglepő, ha végiggondoljuk, mennyire könnyen és milyen gyakran dőlünk be a látszat illúziójának - rengetegen válnak ennek áldozatául, még híres, ismert emberek is. Színházat játszunk, szerepeket öltünk magunkra és azonosulunk velük - tudomást sem veszünk a backstage-ről, hogy a színházi jelmezek és kellékek mögött van egy ÉLET, amire a legcsekélyebb rálátásunk sincs!

Ha véletlenül találkozunk egy olyan emberrel, aki őszinte és még önkritikával is rendelkezik - beismeri a hibáit, tévedéseit - gyakorta, a szokatlanságából, ritkaságából kifolyólag megbélyegezzük, hogy "nem egészen komplett", vagy akár bolond, őrült. Igen, a mai társadalomban az őszinteség nem elfogadott, lebecsülendő és lenézendő. Számomra felfoghatatlan - és sokszor felháborít az a szenny, amit az emberek gyártanak az életükből, és szennyezik be más életét is - eltékozolva minden belső kincset, szeretetet, önmagukat sáros lábbal tiporva... Mélységesen elszomorít, hogy az együttérzés, segítség, őszinteség, felelősségvállalás, igazság, önkritika és önismeret mára olyan fogalmakká váltak, amiket nemcsak, hogy sokan élni nem tudnak, de még nem is értik mit jelentenek ezek a szavak és fogalmak. A képmutatás, ítélkezés, igazságtalanság, a hazugság és felelősség hárítás az a "pollen", ami allergiás reakciót vált ki belőlem - szégyelem a saját tehetetlenségem, hogy nem tudok felülemelkedni rajta, de ez egyszerűen feldühít és felháborít. 

Lehet nem zombi és horror filmeken kellene szocializálódni, nem ezekkel a minőségekkel kellene azonosulni, hanem a ciki, érzelmes - érzelmekről szóló, emberi érzéseket keltő - romantikus filmekkel, drámákkal is meg kellene barátkoznunk. Be kellene engedjük az életünkben a mély tartalmakat, azokat a minőségeket, amik a szeretetet erősítik és fényesítik bennünk - legyen ez film, színház, vagy könyv. Kizárólag a szeretet ereje, amivel boldogan élhetünk együtt, vagy egymás mellett. Csak a szeretet és együttérzés lehet az alapja bármilyen segítségnek - segítő munkának. Amíg "magas lovon ülünk", azt gondoljuk mi különbek vagyunk, jobban csináljuk és nálunk van a bölcsek köve - és esetleg még el is utasítjuk a segítségnyújtást - addig ne foglalkozzunk emberekkel, menjünk el favágónak, vagy sírásónak. Legyen legalább annyi önismeretünk, hogy alkalmasak vagyunk-e bizonyos típusú munka ellátására, elvégzésére, vagy sem. Ha ez ráadásul embereken, bármilyen módon "segítő hivatás", akkor végképp szükség van a szeretetre, empátiára - nagyon nem elég egy alkalmassági vizsga. 

Tudom azt gondolod, idealista és álmodozó vagyok, lehetetlen egy szeretet alapú rendszert, társadalmat létrehozni, mert a pénz és hatalom az úr, az irányító. Tudom a mai társadalmi berendezkedés ezt hivatott képviselni, ebben él az emberiség - és lehet fehér hollóként még a lovon is fordítva ülök, de nem akarom feladni a hitem, hogy mindent lehetne szeretetből csinálni és igenis képesek vagyunk rá, csak erőt és energiát kell fordítsunk önmagunkra, az önismeretünkre. Be kell lássuk a hibáink a gyengeségeink, az emberi mivoltunk. Ezeket be és elismerni nem őrültség, és az őszinte ember nem bolond, nem lebecsülendő! 

A magyar társadalomban, a legjobb példa az oktatási rendszer(!). Kirekeszti, ellehetetleníti azokat a gyermekeket, akiknek van bármilyen betegsége, nehézsége - legyen ez ADHD, autizmus, magatartászavar..., bármi. A rendszer kiveti őket magából, mert "nem átlagos", "nem normális", nincs rá kapacitás, erőforrás, pénz - pedig annyi minden másra van, de erre nincs! Ha légüres térbe szorultál - mint szülő - mert az állami oktatásban nem látják el a gyermeked és nincs pénzed a drága magániskolára, akkor determinált gyermeked sorsa... aki éli - tapasztalja. Egészséges, "normális" gyermeket nevelő szülők elképzelni sem tudják ennek fájdalmát és azt a kiszolgáltatottságot, amit ezek a családok megélnek. Az oktatás csak egyetlen szelete a tortának, amit egy olyan család él meg minden nap, aki olyan gyermeket, esetleg gyermekeket nevel, akiknek valamilyen hendikepje van. Szerintem nem szükséges minősítenem a rendszert, a védőhálót, amit szociális hálónak hívnak egy "másik univerzumban"...

Láttál már üzletközpontban magát földre ledobó, kiabáló gyereket?! Néztél rá és a szüleire megvetően, ítélkezően? Láttad, figyelted, hogy reagálnak rá az emberek? Tudom, ... nagyanyáink korában ilyen nem volt, akkor a gyerekek jobbak voltak és meg lettek nevelve... bezzeg ma! Ne felejtsük el, nagyanyáink korában üzletközpontok sem voltak, nem voltak minden pillanatban ingerek millióinak kitéve a gyermekek. Nagyszüleink gyerekkorában fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelent felgyorsult, őrült, rohanó világban élni - kütyük és informatikai szerkentyűk tömkelege között! Nyilván van olyan gyerek, aki csak hisztizik, ha földre veti magát, de vannak olyanok is - kérlek ez mindig jusson eszedbe - bár nem látod és nem tudod, de anyuka táskájában ott lapul a 'tartósan beteg hatósági igazolvány', mert gyermekének valamilyen speciális problémája van. Hidd el, van épp elég baja a gyereknek is, anyukának és apukának is... nincs semmi szükségük a tanácsodra, a bírálatodra meg végképp nincs! Ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts! El sem tudod képzelni miben élnek, mennyi mindent tettek már meg a gyerekükért, mennyi munka és erőfeszítés van már a hátuk mögött. Ítélkezni nagyon egyszerű, de az elfogadás, a megértés a szeretet egy egészen más távlatot nyit meg minden ember előtt. Sokszor, sokan - még a magukat szakembernek nevező pszichológusok, vagy pszichiáterek sincsenek tisztában, egy olyan mára már hétköznapinak mondható nehézséggel, mint az autizmus - mély tisztelet a kivételnek! Addig, amíg az orvosi egyetemen egy általános orvos tanhallgató a teljes tanulmánya során egy - azaz egyetlen tanórát tölt az autizmus "tanulmányozásával", addig hogy várhatjuk el, hogy a szakemberek - az egyszerű hétköznapi emberek meg főleg(!) - belátással és megértéssel legyenek egy ilyen gyermekek, vagy a gyermekek családja iránt!? Autizmussal élő gyermekek szülei ma - Magyarországon - ha részt vesznek egy szülő tréningen - ami 12 órás tananyag - többet tudnak az autizmusról, mint egy orvos. Siralmas, igaz? És ezeknek a szülőknek mondják az okosat, a tutit... pedig élik, tapasztalják minden nap, hogy mit jelent és még képzésben is többet tanultak magáról a "betegségről" - állapotról. Visszatérve nagyanyáink korára... nem kutatom az autizmus okait, eredetét - jelenleg genetikára hivatkoznak, de már olyan tanulmánnyal is találkoztam, ahol összefüggésbe hozták az anya várandóssága alatti "rejtett" pajzsmirigy betegségével, amiről természetesen ő maga sem tudott. Az idegrendszert károsító vegyszerekről nem is beszélve, amit köszönhetünk a mennyiségi termelést - a több és több hasznot - szem előtt tartó élelmiszeriparnak, illetve ne feledkezzük meg a gigantikus méreteket öltött gyógyszeriparról sem! Régen nem érte a gyermekeket ennyi káros anyag, ilyen sokféle inger, nem volt ennyire gyors az egész világ, az internet, a mozgókép... sorolhatnám - teljesen más világban nőnek fel a mai gyerekek, mint 20-30-50- évvel ezelőtt. A neurotipikus idegrendszerrel élő emberek sajnos nagyon nehezen értik meg és fogadják el, hogy a neurodiverzitás nem nevelés kérdése!

Próbatételek. Mind másfajta próbákat jöttünk "kiállni", más feladatokat kapunk - de mind a szeretetet és elfogadást jöttünk tanulni. Próbáljunk meg ne ítélkezni társaink, gyermekeink felett, gyermekeink gyermekei felett... Társadalmi alap elvárássá nötte ki magát a hazugság, az őszintétlenség és megjátszás - ne dőljünk be a látszatnak! Fogadjuk el, hogy nem láthatunk a színfalak mögé! Minél nagyobb a nehézség, annál kevésbé értjük, de biztosak lehetünk benne, hogy annál kevesebbet is látunk belőle, tudunk róla. Akik ilyen nehézséggel élnek nem tudják elmesélni - de már nem is akarják, mert mindig az értetlenség és nem elfogadás falaiba ütköznek. Tartsd tiszteletben mindig a másik ember életét! Örülj, ha a tanácsodat kérik - de kéretlenül, erőszakosan, azért mert azt hiszed Te jobban tudod, jobban csinálod, ne üsd bele az orrod, mert elképzelésed sincs róla, ha az ő cipőjükben járnál mit csinálnál... Ha mindenképp szükségét érzed, akkor a legtöbb, amit tehetsz, hogy kedvesen kérdezel. A kérdések feltevésével mindig közelebb kerülhetünk a válaszokhoz, a teljesebb képhez - ha egy ilyen család megtisztel a bizalmával és válaszolnak a kérdéseidre, próbálj megértő és elfogadó lenni. Mindenki azt a csomagot kapta, amit képes cipelni, aminek terhét elbírja - örülj a sajátodnak, mert bizonyosan nem vágynád más terhét...

Szeretettel, Mika Gabi

"Szeretet az, amikor valakinek létnehézségeit magamra veszem, hogy annak életét szebbé tegyem." /Hamvas Béla/