VIII. Strength & Queen of Air & Queen of Water & 9 of Fire & Fő energia: I. Magician & XVII. Star

Ma, egy személyes példán keresztül szeretném átadni a kártyák jelentését; néha a konkrét történetek sokkal jobban átadják az üzenet lényegét; kézzelfoghatóvá és élővé válik tőle az értelmezés. Ma, adok Neked - Kedves Olvasóm - ezzel egy kis feladatot, mert szükséges lesz "megtornáztatnod" az analógiákban való gondolkodásért felelős agyi területed... :) Ígérem, minden kártya tartalmát belszövöm írásomba - a történetemen keresztül minden minőséggel találkozhatsz majd! 

Kulcs-gondolatok a mai napra érkezett kártyákhoz:

• VIII. Erő (XI. Vágy): 
  Bátran szembenézni önmagunkkal; a rejtett - titkos - oldalunk megismerése, felderítése; vágyaink tudatosítása. Érzelmeink és gondolataink tisztázása; tisztasága kerül előtérbe. Szenvedélyes odaadással; és a legmélyebb lelki nyugalomban - a szeretet erejével - minden előttem álló akadály megszűnik.
• Kardok Királynője: 
  Az értelem királynője. Szigorúan őszintének lenni magunkkal és másokkal; kommunikációnk: tiszta, egyenes, és őszinte. Önmagunk felvállalását jelképezi; amikor levesszük a maszkot, amit addig hordtunk. A hitelesség, becsületesség, tisztesség és igazságosság megjelenítője. 
• Kelyhek Királynője: 
  Az érzelmek királynője; képes hallgatni a belső sugallatára. Az ősbizalom állapotát; érzelmi biztonságot jelképez. A szeretet erejével gyógyít; ő maga az ELFOGÁS, és az érzelmi mélység.
• Botok 9: 
  A Crowley tarotban, ennek a kártyának a neve: ERŐ. (Mára ez a második kártya, ami a tudatalattinkkal szeretne szembesíteni.) Képesek vagyunk a félelemeink tudatosítására; és a megoldásra, hogy ne korlátozzuk önmagunk. A bennünk szunnyadó ERŐ - lelki erő - megadja a szükséges bátorságot, hogy megszabaduljunk a korlátoktól - félelemektől -, amik akadályozzák fejlődésünk.
• Fő energia, I. Mágus és XVII. Csillag:
  Az égi védelem alatt álló varázsló mi magunk vagyunk. Engedd áramolni a benned lévő varázslatos energiákat!

Nagyon izgalmas, hogy a mai napra két "ERŐ" kártyát is kaptunk. Mindkét kártya tudatalatti tartalmakra hívja fel a figyelmünk, de más kerül fókuszba a Nagy Arkánummal (VIII. Erő/XI. Vágy), és más a Kis Arkánummal (Botok 9). Az Erő/Vágy lapja azokat a tudatalatti tartalmakat szeretné, ha felszínre hoznánk, amiket külső megfelelési "kényszerből" elástunk magunkban jó mélyre... Annyira mélyre, hogy lassan már mi magunk is elfelejtettük, hogy egykoron izzott bennünk az adott dologgal kapcsolatban a megvalósítás tüze, a perzselő szenvedély; ami mára - jó esetben - csak parázsként pislákol, valamely rejtett, titkos sarokban... A Botok Kilences, ezzel szemben a tudatalatti félelemekre világít rá. Arra a helyzetre, amikor meg kell találjuk a lelkünkbe zárt erőt! Nem zárhatjuk önként kalitkába magunkat, "lenyelve" a szabadulásunk kulcsát; és mutogatva a szabadon létezőkre, hogy "ők bezzeg szabadok!". Felelősek vagyunk önmagunkért; mi alakítjuk az életünk minden egyes pillanatát, minden egyes tapasztalatát - még azokat is, amik fájdalmasan a szívünkbe marnak...

Már nem leplezek le vele titkot, hiszen több írásomban is említést tettem róla, hogy nekem az írás volt hosszú-hosszú éveken keresztül, a mélyre elásott rejtegetett vágyam... Bár a legközelebbi szeretteim tudtak a titkos, majdnem a feledés homályába vesző "szívfájdalmamról"; de évekig még nekem sem volt vele közvetlen kapcsolatom - mintha soha nem is létezett volna... Az emlékeim között ott volt; szépen becsomagolva, eldugva egy láthatatlan, hozzáférhetetlen polcon. Kislány koromban verseket, novellákat írtam; amiket annyira féltettem, hogy mielőtt bárki elolvashatta volna széttéptem, elégettem..., nehogy bárki is felfedezze mik játszódnak le bennem, milyen érzelmek és milyen gondolatok foglalkoztatnak.
Miért? Mert...: FÉLTEM. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha kiderül. Mi lesz, ha meglátják azt a részem, amit eddig gondosan a homályban tartottam!? Mi lesz, ha napfényre kerül, hogy engem más érdekel, mint a többi gyereket!? Mit fognak gondolni rólam, ha kiderülnek az érzelmeim, a gondolataim? El fognak fogadni? Szeretni fognak akkor is? Nem mintha lett volna bármi jelentősége is a dolognak, hiszen eleve nem voltam valami népszerű...; ez tulajdonképpen végig kísérte az összes tanulmányom. Engem érdekelt a tudás; rajongtam az irodalomért, a filozófiáért... (a többi tantárgy nem nagyon hatott meg). Szerettem hallgatni a felnőttek beszélgetéseit; figyelni az emberek viselkedését, reakcióját, metakommunikációját. Nyilván akkor ez nem így fogalmazódott meg bennem, de figyelmesen gyűjtöttem az információkat, a tapasztalatokat. Már egészen kicsinyke lányként észrevettem, hogy az emberek: mennyit hazudnak. Nem ugyanazt mondják egymás szemébe, mint amit a másik háta mögött. Sokszor láttam, hogy önellentmondásba kerülnek saját magukkal. A legelkeserítőbbnek azt tartottam, hogy nemcsak másoknak hazudnak, de önmagukat is félrevezetik, átverik folyamatosan... Nem értettem, hogy miért nem látnak át a "szitán"!? Annyira kézenfekvő és nyilvánvaló, amit csinálnak. A gesztusaik, a mimikájuk, a testtartásuk, a hangsúlyuk, de még a hangjuk tónusa is megváltozott az ilyen szituációkban. Nem értettem a világ furcsa működését, az embereket, és a gyerekeket sem. Nem értem vakságukat, és ők sem értették az én folyamatos, szüntelen figyelmem, titokkutatásom. 

Már gyerekként igyekeztem meghaladni saját félelmeim; akkor is volt bennem valami belső erő, hit, lelkesedés; ami nem hagyott nyugodni. A legnagyobb félelemeimmel is képes voltam szembe menni. Ezzel a lendülettel fogtam magam és felkerestem egy forgatókönyv írót, aki dramaturgként dolgozott a Magyar Televíziónál..., ó de régen volt..., még igazán kamasznak sem voltam mondható. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyire féltem belépni az MTV székházába, teljesen egyedül. A találkozót a dramaturg hölggyel is teljesen önállóan szerveztem le; senkitől nem kértem segítséget. Így utólag visszagondolva, nem is tudom, hogy csináltam!? De arra kristálytisztán emlékszem, hogy nagyon erős volt a hitem abban, hogy bármit elérhetek és megvalósíthatok, amit a szívem diktál. Ezzel a lelkesedéssel, bátorsággal és hittel; mennyi "őrültséget" képes voltam véghez vinni! Ma is mosolygok, amikor visszagondolok rájuk. Ugyanakkor el is gondolkoztat, mert nem volt olyan személy (legyen az popsztár, vagy politikus...); akit fel ne tudtam volna "kutatni", meg ne tudtam volna szervezni találkozót, vagy telefonhívást... A titok talán az, hogy ilyen "helyzetekben", engedek az égi vezetésnek, rábízom magam az intuícióm hangjára, és szinkronizálom a bennem élő logikus "nyomozóval", aki képes az apró puzzle darabkákat egymáshoz illeszteni. Az értelem és érzelem harmóniája....; "a fent és a lent"; mindig erről írok; erre kell tudatosodni, hogy ne véletlenszerűen érjünk el sikereket; hanem folyamatosan áramoljunk a bennünk lévő energiákkal. 

Kanyarodjunk vissza a nagy találkozóhoz! Leküzdöttem minden előttem álló akadályt - beleértve a bennem háborgó iszonyatos félelemet is! Beléptem abba a hatalmas épületbe. Remegett a gyomrom, kezem-lábam jéghideg volt...; de belül, a szívemben izzott a tűz; hogy sikerülhet. Az egyetlen írás volt, amit megmutattam valakinek: egy rövidke novella. Jellemző rám, hogy nem a barátnőmnek, vagy anyukámnak mutattam meg... Nem! Nekem rögötön egy dramaturg írónak kellett megmutatni az írói szárny bontogatásom... Annyi tudatosság, már akkor is volt bennem - tisztában voltam vele -, hogy meg kell találnom a megfelelő embert, aki rendelkezik azzal a tudással, amivel én még nem! Mint azt már gondolhatod; nem lelkesedett az írásomért, az amúgy nagyon kedves és segítőkész hölgy. Utólag tudom, hogy teljesen igaza volt. Ellátott tanácsokkal: mit-hogyan csináljak, hogy egyszer majd valóra válthassam az álmom. A fejlődés kulcsát adta a kezembe, de ott és akkor ezt nem értékeltem. Már nem a szívem izzott, hanem az arcom lángolt vörösen! A szívem már nem az izgalomtól kalapált össze-vissza; hanem a porba hullt álmom, és a szégyen mérgező keveréke hatott rám extra koffeinként. Megsemmisülve hagytam el a hatalmas épületet; még kisebbnek éreztem magam, mint amikor beléptem a gyönyörű monumentális alulába. A szégyenérzetemet csak tetézte, hogy a kapu felé igyekezve, megpillantottam, az akkor legsikeresebb (mai napig is aktív és sikeres) énekesnőt - aki alig pár évvel volt idősebb tőlem. Flegmán vetettet rám egy megvető pillantást; amivel végérvényesen "megsemmisültem"; úgy éreztem magam, mint egy agyontaposott hangya... 

Több, mint 30 évig nem írtam többet; egyetlen sort se! Életem legfontosabb vágyát, elástam magamban, mint egy szégyenteljes tetemet. Évtizedekig nem is gondoltam rá többet... Az évek teltek, és mint mindenki más én is tapasztaltam és tapasztaltam...; de mellette a folyamatos tanulást soha nem adtam fel! Természetesen fiatal felnőttként a bölcsészkaron "kötöttem ki"..., egyszerűen képtelen voltam elszakadni a humán tárgyak imádatától. Tágítottam a látóköröm, szívtam magamba a tudást - nincs ez másképp ma sem... A problémák sokasága, a bennem tomboló félelemek és kudarcok ébresztettek rá, hogy valamit tennem kell; így nyitottam a pszichológia irányába. Akkorra már a keleti vallások. a keleti gondolkodásmód és világszemlélet már átitatta létezésem, így elkezdhettem a materialista tudást, és a spiritualizmust egyensúlyba hozni. Sok-sok év eltelt, mire azt kezdtem érezni, van értelme annak, amit csinálok. Az élet megedzett. Megtanultam, hogy a pusztán érzelemből hozott döntéseink kevesek. Az érzelem mellett szükségünk van az értelem józanságára. A kettő együtt csodákra képes. Teljesen érthető, hogy gyerekként még szükségem volt tapasztalásra, érésre, tanulásra, fejlődésre ahhoz, hogy sok-sok évvel később, újból képes legyek legyőzni a bennem lakozó "félelmetes szörnyet", aki nem engedte felszínre évtizedekig az írás iránti szenvedélyem. 

Az élet folyamatos tanulás, tapasztalás, és felismerések sorozatan. Állandóan fejlődünk; és mindig van tovább-és tovább... Ahogy a fél évvel ezelőtti írásaim mosolyt csalnak az arcomra; valószínűleg "a ma írásai" is ügyetlenkedésnek fognak tűnni majd a jövő távlatából...; de ez így van rendjén. Ettől nem félni kell, hanem örülni annak, hogy képes vagyok önmagam meghaladására. Képes vagyok legyőzni a félelmeket, a kishitűséget, a régi akadályokat és gátakat. Húsz éves önismereti utazásom, és tudatos figyelmem nélkül; az utazásom során mellém "sodródott" társaim nélkül, nem lennék képes ma sem írni. Úgy tekintenék magamba - a bennem élő elrejtett vágyra - mint egy régen porba hullt, kudarcot vallott történetre. Megadnám magam annak a nyomasztó érzésnek, hogy "nem vagyok elég jó", "nem vagyok elég ügyes", "mi van akkor, ha... ezt gondolják rólam, vagy azt gondolják rólam?". Megadnám magam a félelemnek és az önbizalomhiánynak. 
Ma már tudom: mindenki gondolhat rólam bármit, hisz joga van hozzá. Nem vagyok azonos, más rólam alkotott elképzelésével; azzal a képpel, amit hisz rólam. 
Ma már felvállalom magam: esendőségemmel, hibáimmal, félelmeimmel, érzelmeimmel és gondolataimmal együtt. Ma már tudom, hogy egyetlen ember képes nekem valóban "ártani": én magam. Pontosan ezért érzem magam biztonságban, mert már tudom, hogy bennem van a szükséges erő, amivel én formálom az életem; akkor is, ha néha nehéz; akkor is ha néha fájdalmas. Minden kihívás értem van, és általam jön létre.

Szeretettel, Mika Gabi

Ehhez az írásomhoz egy olyan idézetet szeretnék beilleszteni Müller Pétertől, ami a Bemutatkozásomban is szerepel:

"Mindig éreztem, hogy ilyen "idegen" vagyok. De az már új felismerésem, hogy mennyien vagyunk nem ide való fehér hollók, akik egészen másképp gondolkoznak, mint a világ. Hamvasnak alig voltak még társai. Alig több mint néhány ember - azokban is gyakran csalódott. Én már testvéreknek írok. Sok testvérem van... igen... változtak az idők, és egyre többen vagyunk. Honnan ismerjük föl egymást? Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk. Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól. Onnan, hogy messze nézünk, jóval a földi élet és a halál határain túlra. Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk. Onnan, hogy hiszünk a hitben. Onnan, hogy sejtjük: ahová elindultunk, ott várnak. Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is. Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül. Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk. Onnan, hogy tudjuk: nem azért merítünk az ősi forrásból, mert "menekülünk a múltba", hanem mert ez a forrás tiszta. Keressük Istent. Fölvesszük az elhajított és sárba tiport nagy szavakat, megtisztítjuk s megmentjük őket, mint egykor Noé az állatokat; mentjük a szeretetet, a boldogságot, a békét, a hitet, a reményt, a harmóniát, a jóságot, a derűt, a barátságot, a családot - mentjük a szellemet, a lelket, az angyalokat, a bölcseket, a mestereket, mentjük azt, ami emberi és isteni. Az ilyen mentési kísérletet jó esetben lenézik - rossz esetben gyűlölik és üldözik. A világ minden magasabbra mutató szellemi igényt túlhaladottnak tart. Az új, minőségi emberfaj tagajit hülyének nézik. Álom falóknak, "idealistáknak", akik menekülnek a "valóság" elől. A valóság szerintük az, hogy az ember az anyag gyermeke, őssejtek produktuma, eszes majom, akit a mai napig a dzsungel törvénye irányít: a szerzés, a gyűjtés, a gazdagodás, a hatalom, a másokon való átgázolás ösztöne, újabban pedig a kényelem és a természet "leigázása". A valóság szerintük az, hogy foggal-körömmel érvényesülni kell. Hogy pénzt kell szerezni, minél többet s bármilyen áron. Hogy az életnek nincs "értelme", célja pedig egy: a gazdagság. Hogy a szeretet szép szó, de nem működik. Az életet a kíméletlen önzés irányítja. A ravasz ész, az ügyes kapcsolatok és persze a töltött fegyver. Régen így mondtuk. Ma úgy: hogy tömegpusztító fegyver. Szerintük a valóság, hogy nincs Isten. Aki nem így gondolkodik, arról azt mondják, hogy álmodozik, a múltba menekül, mert képtelen elfogadni a jelenét, vagyis azt, hogy a világ - a végveszélybe rohan. A pusztulásba rohanást "fejlődésnek" hívják. Korán rájöttem: én az új emberfajnak az írója vagyok." /Müller Péter: Titkos tanítások/